Angelika Sbouli a neve, és a Vallomás című szlovák sorozatban játszott nagy sikerrel. Szokatlan az az őszinteség, ahogy szüleiről és önmagáról is milyen nyíltan beszél.
A sorozatban Leilát, a sorozat nehéz utat megtett, erős és bátor női hősét alakította, aki Szlovákiában remél szebb életet és gyorsan megtanulta a nyelvet. Finoman peregtek ajkáról a szlovák szavak. Arabul is ilyen jól beszél? Nem, én arabul egyáltalán nem beszélek.
Ez hogy lehet? Ötéves voltam, amikor elváltak a szüleim. A kilencvenes években ismerkedtek meg Prágában. A véletlen sodorta őket egymáshoz. Pontosabban közös barátaik. Apám Rabatból jött Prágába, ahol matematika–fizika szakon végzett. Ő mindenképpen Európában akart tanulni, ez a világ vonzotta. Azt a fajta szabadságot, amit otthon megálmodott, a hazájában hiába kereste. Neki a matematika rendkívül jól ment, gyakran nyert országos versenyeket még Marokkóban. Amikor megnyílt előtte az út Prága felé, egy percig sem töprengett. Itt akart érvényesülni, de nem sikerült egy vizsgája és emiatt haza kellett volna költöznie, de nem ment.
Egy klubban megismerkedett az anyukámmal, aki az egészségügyben nővérként dolgozott, közel ahhoz a kollégiumhoz, ahol apám lakott. Anyám oda járt táncolni. Egymásba szerettek. A döntés anyám kezében volt. Ha elengedi őt, nagy valószínűséggel soha többé nem látják egymást. Ő viszont a kezét nyújtotta felé, feleségül ment hozzá, és ezzel megmentette a hazaköltözéstől. Aztán elváltak és apámnak lett egy másik családja Csehországban. De később mégis visszament Marokkóba, és már jó néhány éve ott él.
Ha visszagondol a gyerekkorára, milyen emlékeket őriz róla? Meglehetősen viharos volt az együttélése anyámmal, de ennek ellenére békében váltak el, így nem ért sokk-ként, hogy apám elköltözött tőlünk, nem viselte meg a lelkemet. Épp ellenkezőleg. A hirtelen beállt csend engem szörnyen elbizonytalanított, annyira megszoktam az otthoni állandó csatározást, éles harcokat. És szokatlan volt az is, hogy hirtelen egyedül maradtam az anyámmal. Furcsa volt a nyugalom, ez a számomra teljesen ismeretlen helyzet.
Tehát a szülei a válás után sem fordultak el egymástól… Igen, így történt, és ennek köszönhetően a kapcsolatuk tiszta maradt. Sok időt töltöttem apámmal. Az az időszak, amit anyámmal éltem meg, egészen más volt. Összehasonlíthatatlanul más. Apám ugyanis nem ismer korlátokat. Nem azt akarom mondani, hogy őrült fazon, inkább csak szabadon gondolkodó. Anyám életét ez gyakran megnehezítette, de nekem imponált. Mikor elindult velem, soha nem tudtam, hova visz, merre megyünk, és ott majd mi történik velünk, de én ezt is élveztem.
Sokszor találtam magam ismeretlen helyzetben. Egyetlen példát említek: apám szereti a gyors autókat és persze a száguldást. Öt-hat évesen, anélkül, hogy a biztonsági övet rám csatolta volna, ott álltam mellette, a nyakába kapaszkodva az első két ülés között, miközben ő majdnem kétszázzal hajtott. Nem izgult. Soha nem volt benne félelemérzet.
Hozzá képest az édesanyja? Ő óvott és mindent százszor átgondolt. Vigyázott rám. Mint mindenkire maga körül. Két ilyen egymástól merőben eltérő jellem és vérmérséklet…! Azt mondják, egy gyerek számára trauma a szülők válása, de az én esetemben ez nem így volt. A gyerekeket inkább az traumatizálja, ha érzik, hogy nem klappol a szüleik kapcsolata. Az én szüleim abban is különböztek másoktól, hogy soha semmi rosszat nem mondtak nekem egymásról. Anyukámtól, érezhetett bármit a lelke mélyén, mást sem hallottam, mint azt: „Ő a te édesapád!” Vagy: „Más édesapád nem lesz!” Apám is hasonlóképpen beszélt az édesanyámról. E téren nyerő helyzetben voltam.
De nem tanult meg arabul… Apám kitűnően beszéli a cseh nyelvet, de annyi időt soha nem töltöttünk együtt, hogy elsajátíthattam volna az ő anyanyelvét. Ha együtt voltunk, csehül társalogtunk. Semmi nem motiválta őt abban, hogy arabul vagy franciául megtanítson. Úgy gondolta, franciául majd megtanulok az iskolában. Anyámnak meg nem jutott eszébe figyelmeztetni őt, hogy arabul kellene, hogy beszéljen hozzám. Pedig biztos, hogy úgy gyorsabban megtanultam volna, mint a tankönyvekből.
Megütötte a fülét édesapja arab akcentusa? A kiejtésében semmi különöst nem éreztem. Inkább abban, hogy milyen szavakat használ. A szókincsében. Ahogy kifejezte magát. Nem az arab dialektus járta át a mondatait, hanem a világlátása. Évente egyszer azért átvillan az agyamon, hogy milyen kár, hogy nem tudok arabul. A nevelőapám guatemalai. Ő spanyolul beszél hozzám, ezt a nyelvet elég jól megtanultam és most inkább a spanyolban szeretném tökéletesíteni magam. De az arabot sem eresztem el. Négy éve, a Covid előtt, jártam apámnál, Marokkóban.
Marokkóban hogyan éli meg a másságát? Nem vagyok hajlandó kendőt viselni.
Lázad? Inkább azt mondom: képtelen vagyok alkalmazkodni az ezeréves hagyományokhoz. Beülök a kávézóba, rágyújtok egy cigire. Nem direkt csinálom, hanem mert így természetes számomra. Kávéházba nem megyek sállal a fejemen.
Mivel külföldi, ezt nem is kérheti számon öntől senki. Én is így érzem. Vagy azt hiszik rólam, hogy helybeli prosti vagyok, vagy azt, hogy idegen, de megállnak fölötte. Ezek azok a pillanatok, amikor nem érzem oda tartozónak magam. Nincs bennem az, hogy Istenem, vagy Allahom, megjöttem, itthon vagyok. Nem ott nőttem fel, nem tartozom közéjük. Vannak viszont helyzetek, amikor a nagynénémmel vagy az unokanővéremmel a fürdőbe megyünk. A hammám! Ott mindig önmagam lehetek, jobban, mint bárhol másutt. Ott minden nő mezítelen, egymást mosdatják és az olyan felszabadító és természetes érzés számomra. Csehországban ilyet, vagy ehhez hasonlót soha nem élek meg.
A Vallomás rendezője, Brani Misik, hogyan találta meg önt Leila szerepére? Látott egy kisebb szerepben egy cseh sorozatban. Prágában végeztem el a drámaművészeti gimnáziumot, majd .Színészkonzervatóriumot. De a színművészeti főiskola helyett mégis a pszichológiát választottam. Úgy gondoltam, jobb, ha van egy másik szakma is a kezemben. Ha én kellek egy filmrendezőnek, szívesen megyek, de akármilyen szerepre nem. Brano válogatásra hívott Pozsonyba, és vissza Prágába már úgy utaztam, hogy tudtam: Leila én leszek.
Volt már ennél fontosabb szerepe? Látták már a csehek ebben a sorozatban? Nem. Még nem. De látni fognak. Édesanyám az interneten követte a sorozatot. Minden vasárnap este ott ültünk a képernyő előtt és, el nem mozdultunk volna otthonról, amikor a szlovák csatornán adták.
Hogyan élte meg a forgatást? Érzett valamiféle lelki közösséget Leilával? Nagyon tanulságos volt megélni mindazt, ami vele történt. Menekül a szíriai háború elől, karjai közt egy gyermek, és megy az ismeretlenbe, ahol majd mindenért keményen meg kell küzdenie.
Az ön temperamentuma, életfelfogása, gondolkodásmódja, kapóra jöhetett a szerep megformálásához. Ez az én kettős énem. Igen. Átéreztem, hogy más a vérmérsékletem, mint a körülöttem levők többségének. Háromszor jártam Marokkóban, apám hazájában. Kétszer gyerekként, egyszer felnőttként. És néha úgy érzem, két ember lakozik bennem. A saját kendőmmel álltam kamera elé a castingon. Komfortosan akartam érezni magam. Biztonságban. Mondták is a kosztümösök, hogy azzal próbáljak. Tetszett nekik. Látták, hogy erősen hozzám tartozik. Hogy emlékek, élmények kötnek hozzá. Az arab nők kimondottan kötődnek a kendőjükhöz. Megszokják, természetesen viselik, szinte „partnerükként” kezelik. Nekem fontos volt, hogy a sajátomat hordhassam.
A legintimebb jeleneteket Alexander Bártával élte meg. Ő sokat segített nekem és remek partner volt. Sem ideges, sem túlontúl szemérmes nem voltam mellette. A csóknál sem. A menekült témára pedig nagyon vigyáztam a felvételek során. Nem akartam, hogy Leila egy kicsit is számítónak tűnjön, mert egyáltalán nem az. Ő a földi pokol elől menekül és jobb életre vágyik, azért fog küzdeni emberi körülmények között.
A pszichológia tudománya, gondolom, nagyon nagyban segíti a színészetben. Azért is választottam ezt a szakot, mert nekem nagyon nem tetszett, ahogy sok helyen nevelik, formálják a gyerekeket. És segíteni szeretnék a nehéz eseteken. Abban az általános iskolában, ahol állást kaptam, megértők velem. Ha filmszerepet kapok, akár egy hónapra is elengednek, szabaddá tehetem magam. A Vallomásnál is minden szerencsésen alakult. Sokat forgattunk a nyári szünetben, így kevesebbet hiányoztam az új iskolai évben.
Hány diákkal van mostanság szorosabb kapcsolatban? Tizenöttel, de van, hogy egy egész osztálynak tartok előadást.
Ha égetőbb vagy intimebb gond adódik, négyszemközt beszélgetnek? Természetesen. Számomra fontos, hogy a gyerek ki tudja önteni a szívét.
Megviselik a nehéz esetek, fájó történetek? Igen. Sokáig hordozom ezeket magamban. Van most egy diákom, akinél egyáltalán nem adottak a feltételek ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessen. Intézetbe fog menni. Nincs más útja. Ez engem nagyon mélyen megérint.
Akadnak olyanok is nyilván, akik képtelenek beállni a sorba. Persze, vannak speciális esetek. Sok minden nehezítheti a dolgukat. A xenofóbia, a dezinformáció, a másság kezelése. A politikusok a legveszélyesebbek számunkra. Ezért mondom azt, hogy nekem nem mindegy, milyen szerepre hívnak. Azt szeretem, ha nagy a tét. Ha tudom, hogy a játékommal változtathatok a dolgok állásán. Például az előítéleteken. És ha pozitív irányba terelhetem a közfelfogást.
R. V.
Forrás: Vasárnap
