Csöndes, méla délutáni feketézés a körúti kávéház teraszán. A terasz előtt taxiállomás van,
néha tompán berreg a taxitelefon, nyilván rendelést akar a központ leadni, de nincs, aki
felvegye a kagylót. Langyosan szemerkél az eső. Két-három percenként villamos csörömpöl
el a terasz előtt, tömötten, reménytelenül.
A járókelők közül néhányan megállnak a járdán, bebámulnak a teraszra. Csenevész,
mezítlábas gyerkőc oson be, gondosan kémleli, nem jön-e a pincér és minthogy pillanatnyilag
tiszta a levegő, sietve kéreget az asztaloknál. A rikkancs a délutáni lapok címeit kiabálja a
sarkon. Zajlik a körút élete a maga sajátos és megfellebbezhetetlen törvényei szerint.
A férfi, aki az Elsodort falu-t írta, de aki nyomban ingerültté válik, ha írónak titulálják, és aki
foglalkozásának nem az írót, hanem Szabó Dezsőt vallja, ezen a napon lett hatvannégy
esztendős. Ülünk a teraszon, egymással szemben. Szabó Dezső beszél, az újságíró sebtiben
jegyzeteket készít.
– Látja kérem, itt van ez a feketekávé… Azt mondják, húsz százalék babkávéból készült.
Nekem úgy tűnik, hogy ide csak abból a nyolcvan százalékból hoztak, ami nem babkávé. De
így vagyunk mindennel. A napokban elmentem vacsorázni egy divatos étterembe, még a fél
gyomrom se lakott jól és mit gondol, mennyit tett ki a számla? Harminchét pengőt! Harminc-
hét-pen-gőt!! Valamikor egész hónapban nem költöttem ennyit a kosztra!
(Vastag szivart vesz elő, megropogtatja, körül nyálazza, ünnepélyes szertartással rágyújt. Az
újságíró halkan olyasmit jegyez meg, hogy lám, ha ilyen jóféle szivar akad, akkor már nagy
baj nem lehet.)
– De alig lehet hozzájutni a szivarhoz. Pedig csak kettőt szívok naponta, két Regalia
Mediát. Valamikor!… Valamikor egész nap lógott a szivar a számból! De hol van az az idő?
Tudja, miért kell a szivar? Mert kitűnő orvossága a feketehúsoknak. Na, nem úgy értem, hogy
ami feketén szerezhető be, hanem a marha- és sertéshúsra mondják, hogy fekete hús,
ellentétben például a baromfi-félével. Hej azok a jó, ízes tyúklevesek!
(Elmélázik. Az újságíró emlékezteti legutóbbi látogatására, amikor saját kezűleg készített
remek Esterházy-tyúklevest látott az asztalon párologni.)
– Hja, tyúkok már nincsenek! A tyúkok elmaradtak. Ha egyszer újra béke lesz, eladom a
könyvtáramat, elmegyek vidékre, veszek egy kis kastélyt, és gazdálkodni fogok. Ó, tyúkok,
kacsák, tehenek, birkák! …
(Hirtelen átmenettel.)
– Tudja, mennyire hasonlítanak a birkák az emberekhez? Teljesen azonos a társadalmuk: a
birkáknál is mindig egy szamár a vezető…
(Most csöndes és szelíd lesz a hangja.)
– Hatvannégy év… Nagy idő… Sok jót és sok rosszat megéltem… De egy dolog határozottan
vigasztaló ezen a napon: az, hogy még életem nagyobb fele előttem van. Egyébként írja meg,
hogy ezen a napon új Szabó Dezső született. A régi, aki annyi hülyeséget írt le, a mai napon
eltűnt. Csak a Szabó Dezső név maradt meg, de ez vadonatúj ember! Mi a célja, vágya,
jövendő életében? Az, hogy ha majdan, – sok-sok évtized múlva, utolsó percében végigtekint
magán, ne undorodjék…
(Az újságíró halkan megkockáztatja, hogy vajon jó-e így egyedül, társtalanul, ízlik-e ez a
Magányos Farkas szerep?)
– Most már így jó. Barátok nélkül. Egyedül. Az ember elérkezik egyszer ahhoz a ponthoz,
amikor teher a társasélet. Valamikor másképp volt… Az Eötvös Kollégiumban heten is szoros
barátságban voltunk, köztük Kodály Zoltán és Szekfű Gyula. Kodály igen jó pajtás volt,
szerettük egymást. Egyszer megettük távollétében a hazulról kapott csomagját, a jó
sültcsirkéket, azután felállítottuk a csirkék csontvázát egy tálra és cédulát tettünk rájuk ezzel
a felírással: „Köszönjük”. Sokat lumpoltunk – micsoda jó világ volt az! Egyszer az aquincumi kocsmából éjjel gyalog jöttünk haza és útközben becsengettünk minden kapun…
Most már nincsenek barátok. Rajongók vannak és ellenségek vannak. Azóta, hogy a Film, Színház,
Irodalom-ba dolgozom, sok lány is jön, aki kapcsolatot szimatolva a színházi világgal, erőnek
erejével szavalni, sőt énekelni akar nekem. Hagyom őket, szavaljanak, énekeljenek. Rettenetes!… A legtöbb Ady-verssel jön, pedig Adyt tulajdonképpen nem is lehet szavalni. Hallottam az úgynevezett neves előadóművészeket és művésznőket kivétel nélkül mind, de egy se tudta Adyt visszaadni. Hogy is tudhatná egy ilyen kezdő csirke?
(Színészekre terelődik a szó, az újságíró buzgón jegyez.)
– A fiatalokat nem ismerem eléggé. Én még Jászai Marinál tartok és Márkus Emiliánál. Jászai
Európa legnagyobb színésznője volt a maga korában. Olyan nagy színésznő volt, hogy például
az Elektrá-ban varázslatosan széppé változott. Különben is a szépség nem feltétel. A napokban egy csitri lány azért aggodalmaskodott, hogy mert nem szép, lehet-e azért színésznő? Megnyugtattam, hogy emiatt nagyon is lehet és emlékeztettem éppen Jászai Marira. A maiak? Csortos igen nagy színész. Csak az a sajnálatos, hogy akkor, amikor annyi ember van a világon, miért éppen őrá nőtt a pocak? A mozivászonnak jelentős részét elfoglalja… Nagyon nagy színész volt a korán elment Sugár Károly és tehetségesnek tartom Baló Elemért.
(Az újságíró most az írók és költők felől érdeklődik.)
– Homeros, Shakespeare, Balzac: ezek a nagy és modern írók. Jó, ne vicceljünk, mondok tényleg olyan nevet, aki a huszadik századé: Tóth Árpád. Ő a század legnagyobb költője.
(Most a népies költő neve kerül szóba, aki az egyik hétfői lapban sorozatosan támadta Szabó
Dezsőt.)
– Roppant mulatságos ember. Legutóbb egész ornitológiai támadást intézett ellenem. Ebben a madártani csipkelődésben ugyanis többek között fogatlan hollónak, özvegy varjúnak, megházasodott csókának és végül is büdös bankának nevezett el. Szegény ember… A szemetes ládámon van egy hasadás, az ilyen támadó cikkeket oda gyömöszölöm. Egészen jól tartanak egy hónapig. Mindketten jól járunk: a cikk oda kerül, ahová való, nekem pedig nem ömlik ki a padlómra a szemét…
(Az eső lassan eláll, fizetünk, hazakészülünk. Közben még:)
– Csodálatos dolgot észlelek mostanában. Már régebben kezdődött, akkor, amikor egyszer megmértem magam és hat és fél kiló fogyást mutatott a mérleg. Megyek, mendegélek az utcán és egy gyenge, nyápic hangot hallok mögöttem. Hátranézek, hát egy kicsi emberke jön a nyomomban, az én elvesztett hat és fél kilóm. Minthogy az anyag nem vész el, most, hogy már régi súlyomnál huszonegy kilóval vagyok kevesebb, egy huszonegy kilós Szabó Dezső is van, ennyire hízott fel az a hat és fél kilós emberke. Ha így megy, megérem, hogy felnőtt emberré cseperedik elhullajtott másom, tehát még egy Szabó Dezső lesz. Előre mosom kezeimet: ki tudja, mire lesz képes ez az ember…
(Szól, és hamiskásan mosolyog. Olyan, mint egy vidámarcú ázsiai szobor. Azután felemelkedik és tankszerű, kolosszus-alakjával lassan megindul a Rákóczi-tér irányába…)
Deák Zoltán írása
(Megjelent a FILM, SZÍNHÁZ, IRODALOM című korabeli újságban, 1943-ban.)
1943-ban az író Marczibányi téri és Rákóczi téri vacsorával egybekötött előadásait betiltották. Ez
év decemberében ugyan elnyerte az „Irodalompártoló Társaság” tízezer pengős nagydíját, írásai azonban azt mutatták, hogy őt az elismerés nem érdekli. Nem reagált rá, teljesen magába fordult, minden erejével a múltra összpontosított, és írta az Életeim című félbemaradt önéletrajzát. Lakásából ki sem mozdult – többek között a nyilasok életveszélyes fenyegetései miatt – , az ablakból nézte a felbolydult fővárost és azon meditált, hogy vajon „a német étvágy vagy az orosz talány” lesz a végzetünk. Utolsó vele készült interjúját 1944. március 12-én, a német megszállás előtt egy héttel adta néhány, fővárosban tanuló vidéki kollégistának. A háború eseményeiről az volt a véleménye, hogy a magyarok a németekkel együtt buknak el, mert erkölcsi alap nélkül álltak melléjük.
A megszállást követően Szabó Dezső is – többek között Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal,
Veres Péterrel és Illyés Gyulával egyetemben – a német Gestapo listáján volt a letartóztatandók között. 1944 október 16-án, az előző napi sikertelen kiugrási kísérletre így reagált: „Tegnap közölte a magyar rádió, hogy a magyar kormány fegyverszünetet kötött az oroszokkal. De már este a rádió szétkiáltotta, hogy a nyilasok átvették a hatalmat, folytatják a háborút jusqu’au.- mindvégig,” mindvégig, és jaj az árulóknak.” Majd a magyarok jelentős részének a nyilas hatalomátvétel kapcsán tanúsított passzivitását bírálva hozzátette: „Mintha az egész magyar életből egyetlen történelmi mondat lüktetne ki: Tőlem csináljatok, ami tetszik, csak tőlem ne várjatok kezdeményezést, csak nekem ne legyen felelősségem a dologban, csak engem hagyjatok békén. Van-e ott még élet, ahol az életnek nincs iránya, akarata, szerves tartalma?”
Novemberben megírta végrendeletét, attól tartva, hogy elhurcolják vagy megölik. „Nem érdekelte a világ zaja, a hadijelentések. – írta róla később egyik híve. – Még újságot sem olvasott. Csak ült több ezer kötetes könyvtárában, Homerosszal, Plátóval, Sokratesszel barátkozott. Halottakkal, akiknek a szelleme ott élt körülötte”. Budapest ostroma idején – egyetlen megmaradt tevékenységként -, tovább körmölgette hol fűtetlen lakásában, hol az óvóhelyen önéletrajzi regényét. Január első napjaiban maradt befejezetlenül a kézirat, miután a magányos író vízkeresztre virradólag fulladási rohamot kapott és hirtelen nagyon legyengült.
Szabó Dezső Budapest ostroma közepette halt meg 1945. január 13-án, 66 éves korában. „Amitől legjobban rettegett, valósággá vált, s ennek a valósággá lett rettenetnek a látványa kísérte el utolsó útjára. Egy világhatalmi harc istenítélete tiport végig akkor az országon (…)” – írta akkor találóan Várkonyi Nándor, az író utolsó napjaira emlékezve…
Közreadta: R. V.
