Anyai nagyapám is katona volt a második világháborúban. Az ő történeteiből én is hallottam néha valamit, de többet, részletesebben a nagynéném beszélt el. A legnehezebb, legtragikusabb történeteket ő is a nagyanyjától, az én dédanyámtól hallotta. Ő volt az, aki szeretett, meg akart is ezekről az eseményekről beszélni.
Prágában, majd Budapesten
Nagyapám az első Csehszlovák Köztársaság idején, 1928-ban volt katona Mladá Boleslavban. Mivel pontosan 180 centiméter magas volt, így elvitték Prágába a díszszázadba. 1928. október 28-án ott masírozott a republika tízéves évfordulója alkalmából tartott díszszemlén.
1938-ban kapott behívót a magyar hadseregbe, ahol a legocsmányabb szavakkal fogadták, felvidéki büdös kommunistáknak nevezték őket. (Örült Magyarország a visszatérő Felvidéknek, de talán kevésbé a visszatérő felvidékieknek).
Nagyapám nem volt a fronton, egy budapesti kórház főorvosának volt a tisztiszolgája. Amikor már közel voltak Budapesthez az oroszok, akik tehették, menekültek nyugat felé. A főorvos is felrakta családját egy vonatra, rábízta őket nagyapámra, kísérje őket Németországba. A háborúnak ebben a szakaszában a józanul gondolkodó emberek már tudták, hogy a németek elvesztették a háborút, hiszen ha az oroszok Sztálingrádtól eljöttek idáig, akkor már Berlinig is elmennek.
Leugrott a vonatról
Tudta ezt nagyapám is és egyáltalán nem volt kedve Németországba menni. Sokan menekültek és a vasútvonal Hegyeshalom felé már annyira terhelt volt, hogy ez a vonat Komáromon keresztül, Érsekújvár felé ment. Hosszú, sok kocsiból álló szerelvény volt és nagyon lassan haladt. Amikor az ógyallai vasútállomáson ment keresztül a vonat (ami a falunktól, Martostól csak tíz kilométer), nagyapám leugrott a vonatról, és az állomás túloldalán levő bozótosban elrejtőzött. Éjjel indult haza, az utakat elkerülve, szántáson, bozótosokon keresztül.
Amikor hazaért, észrevette, hogy az ő házába a hídőrség van elszállásolva, ezért az istállóba osont be és befeküdt a jászol alá. Nagyanyám, aki akkor már a terhesség kilencedik hónapjában volt, nagyon megrémült, amikor reggel fejni ment a teheneket és meglátta a nagyapámat. Nagyapám hosszú ideig, több hétig rettegett az istállóban, félve rejtőzött a jászol alatt. Akkor mert csak előjönni, amikor már felrobbantották a hidakat és a németek elmenekültek a faluból.
Saját sírját ásta meg…
A németek után azonban azonnal megjelentek a nyilasok. Nagyapám ezt nem tudta, előjött, és bement a házba, ahol a család vacsorázott. Amikor a nyilasok meglátták a nagyapámat, a katonaszökevényt, letartóztatták, azonnal vitték a biztos halálba. Nagyanyám ekkor annyira megrémült, a gyermek is elfordult a hasában.
Több katonaszökevénnyel együtt Ó-Gútánál, éjjel ásatták meg velük a saját sírjukat. Odaállították őket a gödör elé, de a kivégzésre már nem kerülhetett sor, mert a nyilasok észrevették, hogy az oroszok megjelentek és már nincsenek messze tőlük. Ekkor a szökevények ott hagyták őket, és a Vág-Duna ártéri erdejébe rejtőztek.
Éjjel, sötétben, a fák között, nádasokon keresztül lopakodott a nagyapám hazafelé. A falu határában pedig egyszer csak meghallotta a kocsizörgést, amelyet olyan jól ismert. Füttyjelet adott, amelyre azonnal jött is a válasz. A szekérrel az apja igyekezett hazafelé. Dédapám az első világháború után több évig volt orosz fogságban, ott megtanult oroszul, nemcsak beszélni, de még írni is. Amikor a faluba bejöttek az oroszok, ő úgy beszélt velük, mint régi ismerősökkel. Azon az éjszakán is, amikor a fiával találkozott, valamelyik orosz tisztet kellett vinnie kocsival, de már útban volt hazafelé.
Csecsemőt ment a fél lábú katonaorvos
A mi falunkban nem voltak különösebb harcok, de az oroszok, amikor bejöttek, a géppuskájukkal össze-vissza lövöldöztek. Nagyanyám az anyámmal, aki akkor tizennégy éves volt, a padlásra menekült. A golyók ott fütyültek felettük, nagyanyámat ekkor is egy alapos sokkhatás érte, ami természetesen a méhében lévő gyermekre is hatott. Az oroszok Martosra 1945. március 27-én, nagycsütörtökön érkeztek. Nagyanyámnál április elején indult el a szülés. A bábaasszony minden tőle telhetőt megtett, de nem tudott segíteni. Nagyanyám hosszan, több napig vajúdott, majd elvesztette az eszméletét. A családban felkészültek a legrosszabbra, és a tükröket a szokás szerint letakarták fekete kendőkkel.
Az egyik orosz tiszt szolgája, a Mísa, bejárt hozzájuk tejért, a gyomorbajos tisztjének vitte. Amikor meglátta a fekete kendőket a tükrökön, megértette: nagy a baj, valószínűleg dédapám is elmondta neki a szomorú helyzetet.
A Mísa elszaladt és előkerítette az orvosukat. Amikor a féllábú katonaorvos nagyanyámat meglátta, nem tétovázott, felvágta nagyanyámat (így mondták: „alulról”), és kihúzta a már fuldokló, kékülő magzatot. A lábánál fogva rázta, a hátát ütögette, és még a szájába is fújt, amikor végre a csecsemő életjelet adott. Akkor adta oda a bábának: most már fürdetheti! Nagyanyámra keresztet vetett és ott hagyta. Hát így született meg 1945. április 8-án a nagynéném.
Szöktetés a diákszállóból
Nagyanyám nem halt meg. Magához tért, de sokáig nyomta az ágyat, hosszú ideig nem tudott dolgozni. A bábaasszony adott neki tanácsot, hogyan készítsen ágyékkötőt, amivel úgy-ahogy segíthet magának.
Amikor a háború befejeztével egy kicsit rendeződött a helyzet, nagyanyám az anyámmal elment Pozsonyba. Anyám a bábaképzőbe ment tanulni, nagyanyám pedig a kórházba, mert a Szent Erzsébet Kórházban dolgozott egy Makay nevű doktor, aki sebész, de beszélték, hogy plasztikai műtéteket is csinál. Ezért ment hozzá nagyanyám. Befeküdt a kórházba, anyám meg bábaképző diákszálláson lakott. Egyik este az történt, hogy az oroszok bezáratták a lányokat, de kiderült valahogy az, hogy másnap már viszik őket Oroszországba, málenkij robotra. Szerencsére az éjszaka folyamán sikerült a leányokat kimenekíteni az ablakon keresztül. Anyám azonnal a Pozsonyban lakó nagybácsinkhoz menekült.
Reggel, amikor az oroszok nem találták a lányokat, Makay főorvos urat elvitték és azzal fenyegették, hogy kivégzik. Anyám szerencsésen megmenekült a málenkij robottól, de szegény nagyanyámnak elmaradt a műtétje…
„Amiről előttünk soha nem beszélt…”
Sok víz folyt le itt a Zsitva és a Nyitra folyókon, eltelt vagy 13-14 év, amikor nagyanyám valakitől megtudta, hogy Makay doktort mégsem lőtték agyon az oroszok, hanem Léván praktizál. Elment hozzá, és nagyon sokáig kellett ott maradnia a kórházban. Hogy mennyire sikerült őt ennyi év után rendbe tenni, azt nem tudom, de senki nem tudta a családban. Erről előttünk soha nem beszélt, meg arról sem, amikor anyámat akarták az oroszok „ellopni”. Erről is csak annyit hallottam gyerekkoromban, hogy a pozsonyi Pali bácsiék mentették meg anyámat, meglehet, hogy a részleteket senki nem tudja a családban.
A sors fintora, hogy még ezeknek a történéseknek is lett pozitívuma. A nagynéném ugyanis azért mehetett középiskolába, mert nagyanyám nem tudott hazajönni a kórházból. Ő biztosan nem engedte volna a történtek miatt tovább tanulni. Nagyapám azonban nagyon haladó szellemű, okos ember volt, és nem hagyta, hogy a múlt eseményei a jövőt is lerombolják.
Az ilyen történetek nem gyerekfüleknek valók, de később sem mondta ezt a nagyanyám nekünk, amikor már felnőttek voltunk. A nagyanyám tragédiája az volt, hogy majdnem belehalt a szülésbe, és fiatalon olyan komoly és fájó sérüléseket szenvedett, amikről élete végéig sem tudott beszélni. Anyámból pedig nem lett bábaasszony és más iskolába sem mehetett. De a nagyapámnak is szerencséje volt, hogy nem lőtték bele egy saját kezűleg ásott gödörbe a nyilasok. A nagynéném is megszületett, és pedagógus lett belőle. Amikor kisgyerekként néha megkérdezték tőle, hogy kik hozták őt a világra, mindig ez volt a válasza: „A juszkik!”
A martosi Sedliakné György Ilona történetét közreadta: R. V
