Hogy kik azok akiket valóban koldusoknak tekinthetünk sok minden dönti el. Nem látunk bele az életükbe,de nyomorultak,az bizonyos.Lépten, nyomon találkozunk földön görnyedő,összekulcsolt kezű,rongyokba burkolt emberrel,villamososon,buszon kéregető vagy jobb esetben újságot áruló hajléktalannal,aluljárók lépcsőin táblával a nyakukban pénz,kutyának eleséget kéregetőt és még sorolhatnám. Szomorú ez mindannyiunk számára.Hogy ki hogyan jutott a koldusbotra,számunkra rejtély. Egy bizonyos.Akarat és lehetőség hiánya,a munka elkerülése,alkohol és újabban a drog és még sok más.
A gyerekkorban átélt események egész életünkben végig kísérnek. Ilyen volt számomra egy koldus párral való találkozás,amely kiváltotta bennem az irántuk vallott érzelmeket, elsősorban a sajnálatot. Ugyanakkor felnőtté válva már igyekeztem különbséget tenni közöttük, ki az „igazi” koldus és ki az, aki a kéregetésből akar megélni.Életemben először falun találkoztam koldussal. Akkor még gyerek voltam és a szünidőmet töltöttem falun. Kint játszottunk a ház előtt, mikor a vasárnapi délután csendjét, egy messziről jövő halk éneklés, kántálás törte meg. A hang irányába fordultunk. A poros kocsiúton egy férfi és egy asszony jött. Egymás kezét fogva halkan énekeltek. Ruhájuk valami darócféle volt, vagy zsákdarab, amit egy vastag spárga tartott meg rajtuk a derekuk táján. Lábukon nem volt cipő. Mezítláb voltak mind a ketten. Odaértek a mi házunk elé. Döbbenten, kicsit félve néztük őket. Megálltak a ház előtt, majd egyenesen felénk jöttek. Megálltak. Akkor láttam, hogy az asszonynak mindkét szemgolyója hiányzik, világtalan szemgödre néha meg megrebbent, ahogy a hangok irányába fordította fejét. A férfi megszólított bennünket. Nagyon szomjasak vagyunk. Hoznátok egy kis vizet nekünk- kérlelt bennünket. Beszaladtunk a házba és szóltunk, hogy egy koldus van itt és vizet kér. Nagynéném fogta a vizeskannát, egy bögrét és kijött velünk az utcára. A két koldus ott állt várakozón. Porosak voltak, kimerültek. Talpukon a bőr kirepedezett, kérgesre edződött .Igyanak feléjük nyújtotta a vízzel teli bögrét. A férfi elvette a bögrét és a vizeskannát is. Sokat ittak. Egyiket a másik után. Köszönjük – mondta és megtörölte száját. Indulni készültek. Várjanak mondta nagynéném. Hozok egy kis szalonnát is. Azzal bement a házba. A két ember leült az árokszélére. A hozott szalonnából és kenyérből ettek, majd újra ittak rá. Aztán elköszöntek. Isten áldja- mondta a férfi. Isten áldja- mondta az asszony is. Sokáig néztünk eltűnő alakjuk után. Lassan mentek, újra a kocsi úton. Énekelni kezdtek, majd eltűntek a szemünk elől.
Második találkozásom már idehaza Budaörsön történt. Kisiskolás lehettem, éppen odahaza voltam, mikor bekopogott egy öregember, és tíz forintot kért. Nincs- mondtam és becsuktam az ajtót. De abban a pillanatban meg is bántam. Nekem sem volt sok pénzem. Általában menzán ettem és néha maradt egy kevés a zsebpénzemből. De mire kimondtam, már meg is bántam volna, pedig volt egy féltve őrzött tízesem.
Elmúlt egy pár perc, de nem hagyott nyugodni az eset. Szegény ember- gondoltam, talán valóban nagyon kellett volna neki az a pénz. Egész délután rá gondoltam és nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. Napokig eszemben volt. Bárcsak vissza jönne – gondoltam. És egy hét múlva mikor már teljesen megfeledkeztem az egészről, újból kopogtattak. A kéregető ember állt az ajtóban. A tízes még mindig ott lapult a zsebemben. Boldogan előkotortam és a kezébe nyomtam. Kicsit meglepődött, hogy kérni sem hagytam. Ettől fogva megnyugodott a lelkem.
Hosszú évek teltek el, a világ megváltozott. Még a rendszerváltás előtti időkben történt, hogy a Ferenciek téri aluljárón vitt keresztül az utam. Randevúm volt egy külföldről jött régi ismerőssel. Siettem, hogy időben a megbeszélt helyre érjek. Egy tiszta ruhába öltözött férfi árulta a Fedél-nélkül című újságot. Egészen közel jött, szinte orrom alá nyomta. Vegyen- mondta. Nem köszönöm- és siettem volna utamra. De vegyen- erőszakoskodott tovább. Gyorsítottam a lépteimen, de szinte rám tapadt, egészen a lépcső aljáig a nyomomban volt. Nem tudtam kibontakozni felém nyújtott karja elől. Hogy megszabaduljak tőle, mégis csak vettem egy Fedél nélküli újságot. Megszabadultam tőle, már szabad volt az utam. Felmentem az aluljáró lépcsőjén és megálltam a Ferenciek téri templom előtt. Az ismerősömmel a randevú ott volt megbeszélve. A templomot nem lehet eltéveszteni, ez egy biztos pont a találkára. Még volt egy pár percnyi időm, hamar érkeztem, gondoltam, addig bemegyek a templomba. A bejáratnál szinte belebotlottam egy kéregető emberbe. Sajnáltam, de nem adtam neki semmit. A pár perccel előbb történtek keménnyé tettek.
Beléptem a templomajtón. Odabenn hűvös csend és áhítat fogadott. Jó volt megállni és hallgatni a néha megreccsenő padokat, a megcsendülő csengőt valahol és gyönyörködni a szépséges freskók, és barokk angyalkák hadában. Kifelé menet megpillantottam egy kőperselyt. Fém nyílása kérlelőn ágaskodott a közepén. Elővettem a pénztárcámat és belecsúsztattam egy pénzérmét. A lelki üdvösségemért, a templom felújításáért, az újabb aranyozott angyalkákért.
Időközben megérkezett ismerősöm is. Gyere, sétáljunk egyet – mondta. Igyunk egy kávét valahol A Duna korzón, egy teraszon ültünk le. A pincér máris hozta az árlapot. Már akkor is borsos árak voltak. Akkor egy kávé habbal 680 forintba került. Ez volt a lehető legolcsóbb kínálat Rendeltünk. Kávénk kavargatása közben beszélgettünk. Észre sem vettük, hogy egy fiatalasszony állt meg az asztalunk előtt. Kezében a Fedél nélkül. Fogatlanul mosolygott ránk.
Én adok neki – mondta ismerősöm. Elővette pénztárcáját és pár fémpénzt nyomott a feléje nyúló tenyérbe. Az újságot adja oda másnak – mondta. Kérdőn rám nézett. Te nem adsz-kérdezte? Nem, én nem adok- mondtam szemlesütve. Védekezésül elmeséltem, hogy idejövet hány alkalmam volt az adakozásra,hányszor adtam és hány alkalmat hagytam ki.
Azóta is többször eszembe jut életem első találkozása a szegénységgel, azzal a nincstelen koldus párral, akiket régen volt gyerekkorom egyik nyarán láttam. Ők valóban koldusok voltak. Koldus szegények. És azok, akikkel nap, mint nap találkozunk? Akiket nap, mint nap elviselünk aluljárókban, lépcsők alján, templomok bejáratánál, belvárosi utcákon? Őket is koldusoknak nevezzük? Vagy megrögzött kéregetőknek?
Major Edit
