Gyerekkoromban a szünidőt falun töltöttem. Ott láttam először koldusokat, mely találkozást máig sem tudtam elfelejteni. Kint játszottunk a ház előtt, mikor a vasárnapi délután csendjét egy messziről jövő halk éneklés, kántálás törte meg. A hang irányába fordultunk. A poros kocsiúton egy férfi és egy asszony jött. Egymás kezét fogva halkan énekeltek. Ruhájuk valami darócféle volt vagy zsákdarab, amit egy vastag spárga tartott meg rajtuk a derekuk táján. Lábukon nem volt cipő. Mezítláb voltak mind a ketten. Odaértek a mi házunk elé. Döbbenten, kicsit félve néztük őket. Megálltak a ház előtt, majd egyenesen felénk jöttek. Megálltak. Akkor láttam, hogy az asszonynak mindkét szemgolyója hiányzik, világtalan szemgödre néha meg- megrebbent, ahogy a hangok irányába fordította fejét. A férfi megszólított bennünket. Nagyon szomjasak vagyunk. Hoznátok egy kis vizet nekünk- kérlelt bennünket. Beszaladtunk a házba és szóltunk, hogy egy koldus van itt és vizet kér. Nagynéném fogta a vizeskannát, egy bögrét és kijött velünk az utcára. A két koldus ott állt várakozón. Porosak voltak, kimerültek. Talpukon a bőr kirepedezett kérgesre edződött. Igyanak -mondta nagynéném és feléjük nyújtotta a vízzel teli bögrét. A férfi elvette a bögrét és a vizeskannát is. Sokat ittak. Egyiket a másik után. Köszönjük – mondta és megtörölte száját. Indulni készültek. Várjanak – mondta nagynéném. Hozok egy kis szalonnát is. Azzal bement a házba. A két ember leült az árok szélére. A hozott szalonnából és kenyérből ettek, majd újra ittak rá. Aztán elköszöntek. Isten áldja- mondta a férfi. Isten áldja- mondta az asszony is. Sokáig néztünk eltűnő alakjuk után. Lassan mentek, újra a kocsiúton. Énekelni kezdtek, majd eltűntek a szemünk elől.
Második találkozásom már idehaza Budaörsön történt. Kisiskolás lehettem, éppen odahaza voltam, mikor bekopogott egy öregember, és tíz forintot kért. Nincs- mondtam és becsuktam az ajtót. De abban a pillanatban meg is bántam. Nekem sem volt sok pénzem. Általában menzán ettem és néha maradt egy kevés a zsebpénzemből. De mire kimondtam, már meg is bántam. Pedig volt egy tízesem, tudtam, de nem adtam oda. Miért is adnám – gondoltam, nekem is jól jön az.
Elmúlt egy pár perc, de nem hagyott nyugodni az eset. Szegény ember- gondoltam, talán valóban nagyon kellett volna neki az a pénz. Egész délután rá gondoltam és nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem. Napokig eszemben volt. Bárcsak visszajönne – gondoltam. És egy hét múlva mikor már teljesen megfeledkeztem az egészről, újból kopogtattak. A kéregető ember állt az ajtóban. A tízes még mindig ott lapult a zsebemben. Boldogan előkotortam és a kezébe nyomtam. Kicsit meglepődött, hogy kérni sem hagytam. Ettől fogva megnyugodott a lelkem.
Hosszú évek teltek el, a világ megváltozott. Én is felnőttem és megtanultam „látni” a világot. Még a rendszerváltás előtti időkben történt, hogy a Ferenciek téri aluljárón vitt keresztül az utam. Randevúm volt egy külföldről jött régi ismerőssel. Siettem, hogy időben a megbeszélt helyre érjek. Egy tiszta ruhába öltözött férfi árulta a Fedél-nélkül című újságot. Egészen közel jött, szinte orrom alá nyomta. Vegyen- mondta. Nem, köszönöm- és siettem volna utamra. De vegyen- erőszakoskodott tovább. Gyorsítottam a lépteimen, de szinte rám tapadt, egészen a lépcső aljáig a nyomomban volt. Nem tudtam kibontakozni felém nyújtott karja elől. Hogy megszabaduljak, vettem tőle egy Fedél nélkülit.
Aztán felszaladtam az aluljáró lépcsőjén és megálltam a Ferenciek téri templom előtt. A randevú ott volt megbeszélve. A templomot nem lehet eltéveszteni, ez egy biztos pont a találkára. Még volt egy pár percnyi időm, hamar érkeztem, gondoltam, addig bemegyek a templomba. A bejáratnál szinte belebotlottam egy kéregető emberbe. Sajnáltam, de nem adtam neki semmit. A pár perccel előbb történtek keménnyé tettek.
Beléptem a templomajtón. Odabenn hűvös csend és áhítat fogadott. Jó volt megállni és hallgatni a néha koppanó padokat, a megcsendülő csengőt valahol és gyönyörködni a szépséges freskók, és barokk angyalkák hadában. Kifelé menet megpillantottam egy kőperselyt. Fém nyílása kérlelőn ágaskodott a közepén. Elővettem a pénztárcámat és belecsúsztattam egy pénzérmét. A lelki üdvösségemért, a templom felújításáért, az újabb aranyozott angyalkákért.
Mire kiértem a templomból, ismerősöm már ott várt.
Gyere, sétáljunk egyet – mondta. Igyunk egy kávét valahol. A Duna korzón, egy teraszon ültünk le. A pincér máris hozta az árlapot. Már akkor is borsos árak voltak. Akkor egy kávé habbal 680 forintba került. Ez volt a lehető legolcsóbb kínálat. Rendeltünk. Kávénk kavargatása közben beszélgettünk. Észre sem vettük, hogy egy fiatal asszony állt meg az asztalunk előtt. Kezében a Fedél nélkül. Fogatlanul mosolygott ránk.
Én adok neki – mondta ismerősöm. Elővette pénztárcáját és pár fémpénzt nyomott a feléje nyúló tenyérbe. Az újságot adja oda másnak – mondta. Kérdőn rám nézett. Te nem adsz-kérdezte? Nem, én nem adok- mondtam szemlesütve. Védekezésül elmeséltem, hogy idejövet hány alkalmam volt az adakozásra és hány alkalmat hagytam ki.
Azóta is többször eszembe jut életem első találkozása a szegénységgel, azzal a nincstelen koldus párral, akiket régenvolt gyerekkorom egyik nyarán láttam. Ők valóban koldusok voltak. Koldus szegények. És azok, akikkel nap, mint nap találkozunk? Akiket nap, mint nap elviselünk aluljárókban, lépcsők alján, templomok bejáratánál, belvárosi utcákon? Őket is koldusoknak nevezzük? Persze nehéz eldönteni, ki miért kényszerül a kéregetésre. De az tény, hogy évtizedek alatt lassan divattá vált a koldulás, kéregetés. Hiszen egyszerű, munka nélküli bevétel, ami egyeseknek a napi kenyeret jelenti, másoknak annál többet is. Jobb és könnyebb megélni az adományokból, mint munkával szerzett forintokból.
Major Edit
