A Budaörsi Latinovits Színházba újra és újra érdemes visszatérni. Nem csak az újonnan műsorra kerülő előadások, de az igen széles repertoár miatt is. A Koldusopera előadást 2019-ben rendezte meg a teátrumban Fehér Balázs Benő, de ma is zajos sikerrel játsszák. Utána jártam, hogy vajon miért, és a három felvonásban, két szünettel bemutatott zenés előadás hamar meg is adta a választ, kielégítve a színház iránti állandó kíváncsiságomat. A Budaörsi Latinovits Színház a Szentendrei Teátrummal közösen vitte színre Bertolt Brecht darabját Kurt Weill zenéjével, a Budaörsi Fúvószenekar, valamint a Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakgimnázium hallgatói közreműködésével.
A monumentális produkciónak már a színpadképe is rendhagyó és látványos: a színész- és zenészsereg egy sörsátrat idéző díszlet alá terelve jelenik meg a térben. Ez az elem, mint oly sok más is rengeteg asszociációra ad lehetőséget. Fehér Balázs Benő rendezése okos: teret enged a nézői kreativitásnak és a fantáziánk szárnyalásának. Semmit nem rág a szánkba. Ha azonban jól figyelünk, olyan élesen szólal meg a brechti rendszer-, és társadalomkritika, hogy az szinte belénk hasít, annyira ismerős. Vagy csak én akartam nagyon annak látni. Minden esetre érdemes megemlítenünk, hogy Brecht a darabot 1928-ban, a Weimari Köztársaság fénykorában írta. Az egyik világégés után, a másik előtt. Sajátos időszaka volt ez a kultúrának. Virágzott a kabaré, a varieté, és a boldog békeidők perifériái elevenebbek voltak, mint valaha.
A történet szerint a kolduskirály Peacock (Ilyés Róbert) megélhetését a „Koldusok barátja” cég biztosítja. Másik főhősünk Bicska Maxi (Brasch Bence), aki az első felvonásban egybekel Peacock lányával, Pollyval (Páder Petra), mely kibékíthetetlen ellentétet szül az üzletemberrel. Bicska Maxinak menekülnie kell apósa haragja elől. Útja a London környéki mocsarakba vezet, az utcalányokhoz, akik közül a legismertebb Kocsma Jenny (Spolarics Andrea). Árulások útján végül börtönbe kerül, ahol felesége mellett Tigris Brown rendőrfőnök (Chován Gábor) lányának, Lucy-nak (Bohoczki Sára) bigámia okozta haragjával is szembe kell néznie. És bár Maxinak sikerül megszöknie, végül újra bebörtönzik. De persze innen is van kiút. Örökké van…
Mindez egy zárt világ sajátos szennyének sommás rajza. Nincsenek benne igazi hősök, nem tudunk azonosulni senkivel. Egy velejéig romlott rendszert látunk, ahol mindent áthat a korrupció, a mást mondok és mást gondolok kettőse, a hazugság és egymás kijátszása. Ebben a világban mindenkinek csak a saját önös kis érdekei számítanak. Aki csak teheti, átgázol a másik emberen. Nem is veszik egymást emberszámba. Mindenki élni akar, és ezt csakis azon az áron tudja megtenni, hogy a mások életére tör. Ha ki nem is oltja, de feltétlenül eltapossa.
És hiába zárt és távoli ez a világ, a benne elhangzók igencsak ismerősen csengenek számunkra is itt a “felvilágon”, az állítólagos fényben. Hiába is akarnánk, nem tudjuk magunktól eltartva szemlélni. Nem mondhatjuk nyugodt szívvel, hogy nekünk nem ismerős, rólunk nem szól. Számomra az előadás egyik csúcspontja mégis a koronázási ünnepség körüli aggodalmakkal kapcsolatos egyik kiszólás a színpadról a nézők felé: nem ezektől kell félni. De ha az igazán szegények, az elnyomottak, a kisemmizettek, a társadalom perifériáján lévők, a mélyszegénységben tengődők egyszer megszerveződnek és elindulnak, akkor ott bizony kő kövön nem marad. Ez az a gondolat, amit nem kéne csupán a perifériák problémájaként kezelni.
Ma is mondhatjuk, hogy léteznek banditák és koldusokat üzletszerű tevékenységre bírók. A helyzet azonban az, hogy a lopás, csalás és egyéb alantas dolgok elkövetése egyre szélesebb kör számára válnak lassan mindennapivá a puszta túlélésért. Ahhoz, hogy megértsük a Koldusopera igazi fájdalmát és üzenetét, elég lemenni egy forgalmasabb budapesti aluljáróba, vagy csak felszállni a villamosra. Érezhető, látható, ahogy napról napra nő a kisemmizettek tábora, akik csúsznak egyre lejjebb. Míg a másik oldalon a soha nem volt gazdagságban dúskálók köre is egyre gyarapszik. A két tábor között nem nagyon maradt már semmi, csak a tátongó, kétségbeesett szakadék, benne egy hatalmas felkiáltójellel. És bár más szinten ugyan, mégis ugyanaz megy a legfelső és a legalsó körökben. És égbe kiált mind a túlzott dőzsölés, mind az elviselhetetlen és reménytelen nyomor.
Ahogy a darab szinopszisa írja: A Dreigroschenoper ősváltozata, John Gay 1728-as zenés balladákkal teletűzdelt műve valószínűleg minden idők első musicalje. A szerző a kor vezető politikusainak állított benne emlékművet, olyant, hogy nem köszönték meg. Nem is nagyon volt miért: Gay The Beggar’s Operájának karakterei a kor néhány valóságos eseményét, illetve szereplőjét idézik meg, azt állítva róluk, hogy nem csak a kiváltói, de haszonélvezői is a kor legendás nyomorának, és e legendás nyomor köré szervezett közintézményeknek.
A fenti szereplőkön kívül megemlítem még Bíró Kriszta játékát, aki Peacock feleségét alakítja, valamint a Smith rendőr szerepében megjelenő Böröndi Bencét. Ugyanígy emlékezetesek a bandatagok szerepében Böröndi Bence, Fehér András Balázs, Fröhlich Kristóf, Takács Zalán és Bánki Miháy.
Az est csúcspontját számomra mégis Brasch Bence és Spolarics Andrea egymással összekapcsolódó jelenetei hozták el. Felejthetetlent énekelnek, ezzel átadva a téma súlyát és összes nyomorúságos fájdalmát. Brasch Bence határozottsága, erőteljes színészi jelenléte és fantasztikus énekhangja önmagában is elviszi az estét. Spolarics Andrea felé pedig még némi részrehajlás is van bennem, mert Kocsma Jennyként egy jelenetben –ismerős arcként megpillantva– hozzám vágott egy nyakkendőt, mint előző este nála hagyott tárgyat. Egyszerre szívszaggató- és melengető volt a jelenet. És nem ez az egyetlen interakció a nézőkkel az este folyamán!
Végül Bicska Maxi nyakára kerül a kötél, de van még egy meglepő fordulat, hiszen mégis csak ő a hős, hát nem bukhat el. És mint afféle bűnözőt, meg is jutalmazza az uralkodó! És igen, ebből is tanulhattunk…
A Koldusopera megírásakor mindössze harmincéves, de szemtelenül nagyképű Bertolt Brecht valóban radikálisan újat állított előadásaival. A színészeinek azt mondta: Mutassátok meg, hogy megmutattok! A nézőinek pedig azt: Ne vágjátok már ezt a romantikus képet! Nehéz is lenne túlromantizálni, amikor Bicska Maxi, London sztár-bűnözője a függöny elé lép, és így énekel az öltönyös nagyérdeműnek:
Ne mondd nekünk, hogy szép a tisztes élet,
És minden gazság elkerülhető:
Mit ér a szó, ha nincs hasunkban étek,
Előbb zabáljunk, mert ez itt a fő.
Mi jók legyünk, ti jóllakottak – ez derék,
De értse végre minden jómadár,
Mert ezt már csűrni és csavarni dőreség:
Előbb a has jön, aztán a morál.Major Edit
Forrás: Budaörsi Latinovits Színház
