A napokba aztán vettem magamnak a fáradságot és elmentem a könyvtárba, hogy újra elolvashassam. Meglepődtem! És szeretném most megosztani azokkal, akik magukénak érzik azt: hogyan fordulnak a dolgok e téren – hogy mi történik tanítóinkkal, tanárainkkal (mi történt?), most és a jövőben. Talán lesznek (lehetnek), akik megértik egykori gondolataimat. (A cikk a mostani lényeget illetően irreleváns bevezető részét ezúttal elhagyom.)
[…] Volt ennek az olimpiának egy olyan pillanata, amit – úgy gondolom – sokáig nem fogok elfelejteni. Nem verseny, nem küzdelem, nem világcsúcs. Egy… pillanat. Nekem melegebb lett tőle a szívem, és talán meg is sajdult picit. Valami fájó irigységet éreztem, az irigységnek abból a fajtájából, amiben azonban több a csodálat. Csodálat? Megint nem vagyok eléggé pontos. Talán inkább így: megértés. Vagy még inkább: felismerés.
A megnyitó ünnepség mesés kavargásában egy kezével boldogan kaszáló öregúr (hajdani olimpiai bajnok) átadja egy ismert bajnoknőnek a fáklyát, ő indul vele tovább, s a kandeláber alatt három fehér ruhás fiatalember várja. Két fiú, egy lány. Egy diáksportoló fiú, egy művészjelölt kislány. És a harmadik…
Igen, róla, a harmadikról van szó.
A harmadik egy fiatal tanító. Azért választották ki éppen őt a rendezők, azért tisztelték meg azzal, hogy egyike lett azoknak, akik fellobbanthatják az olimpia békéjét jelképező lángot, mert vállalkozott arra, hogy hazája egyik legtávolabbi pontján, valami nevenincs kis szigeten gyerekeket tanítson. Ott, ahova rajta kívül senki sem akart menni; nyilvánvaló, egy olyan kopár szigeten semmi vonzó nincs egy fiatalember számára. Legfőként: nincs perspektíva. Szinte hallom magyar fülemmel: „Csak nem hagyom eltemetni magam valahol az Isten háta mögött!”
Hirtelen jelképpé nőtt ez a koreai fiú a szememben. Segített valamit megérteni abból, hogy a harmadik világ egy elmaradott kis országából hogyan nőtt ki az ázsiai gazdasági élet egyik tigrise. Húsz-harminc éve még mögöttünk kullogtak. Nem, nem akarok most holmi közgazdasági fejtegetésekbe fogni, és nemcsak azért nem, mert legfeljebb felületes újságcikkek adatait tudnám elsorolni, hanem mert az ilyen váratlan megugrások mögött is érdemesebb mélyebb, emberi összefüggéseket keresni.
Többet megérthetünk egy siker természetrajzából, ha azokra a rendezőkre gondolunk, akik az alkalmas jelölteket keresik ehhez az ünnepélyes aktushoz. A megfelelő embert. Valakit, aki méltóképpen reprezentálhatja a hazát, Dél-Koreát, azokat az ideálokat és törekvéseket, amelyekben eggyé forrnak e távoli ország polgárai.
Nem tudom, mert persze csak találgathatok, hogy milyen szempontokat vettek figyelembe a kiválasztáskor. Fontos volt-e a jelölt politikai megbízhatósága? Nézték-e a külsejét? A származását? Hogy ki a papa és mama? Hogy vajon a mi kutyánk kölke-e?
Nem tartom valószínűnek. Hiszen önmagában a választás gesztusa elmond erről mindent.
Olyan embert kell állítunk a világ szeme elé, aki megtestesíti népünk határtalan bizalmát a jövőjében.
Hol kell keresni az ilyen embert? A pedagógusok között! Azok között az emberek között, akiknek a kezébe letettük a jövőnket, hiszen ők nevelik a gyermekeinket.
De hát ki, ki legyen az? Ki a legméltóbb erre a tisztességre? Egy egyetemi tanár? A tudományok doktora? Valamelyik elegáns kollégium tanára? Nem. Olyan ember kell, aki egy a sok közül. Akinek a munkáját nem kísérik látványos sikerek. Aki a hétköznapok konok robotosa. Akiben tehát népünk legnagyobb erényére ismerhetünk rá.
Valahogy így gondolkodhattak az olimpia rendezői. És ránéztek a térképre…
Amikor a Koreai Köztársaság oktatási minisztériumában megcsendült a telefon, a kérésen lehet hogy elcsodálkoztak, de az is lehet, hogy nem. Valaki megfogalmazott egy szép levelet. Esetleg személyesen vitték meg az örömhírt? A tanító úr aznap is korán kelt. Talán elmaradt valami fontos munkával, talán sétálni akart a reggeli szélben, nézni a tengert, vagy azért sietett, hogy az első gyereket már ő fogadhassa a kapuban.
Úgy gondolom, Csung Szun Man tanító úr szereti a munkáját, és őt is szeretik a gyerekek. A felnőttek előre köszönnek neki, „ő a mi tanítónk” – mondogatják, pedig még nem tudják, hogy egy kora őszi délutánon százmilliók nézik majd szerte a világban, amint harmadmagával, karcsú, fehér ruhás alakjával emelkedik a magasba, a kandeláber tányérja felé… fellobbantani a tüzet.
Láng, lángocska.
Egy magyar író lámpásnak nevezte a tanítókat. Lámpásnak, mert világítanak. Bele, az előttünk tátongó messze jövőbe. A szöuli olimpiai stadion fenségesen lobogó lángjába feledkezve én arra a kis lángocskára gondoltam, ami egy koreai fiatalember szívében fogant, amikor először gondolt arra, hogy kisgyerekeket fog tanítani.
És ha kell, elmegy utánuk a világ végére is.
(Ez a cikk a Nők Lapja 1988. október 22-i lapszámában jelent meg. Nem keltett különösebb visszhangot. A lángot meggyújtó három dél-koreai fiatal egyike volt Csung Szun Man. Vajon mi történt vele azóta? Hány diákja emlékezik rá, 35 év elteltével, szeretettel és tisztelettel?)
K. L.
