Néhány napja megkérdeztem, hogy csinálhatok-e vele egy riportot. Beleegyezett.
Előre megírt kérdéssorral érkeztem a beszélgetésre. Az első kérdésem az volt, hogy hol született.
– Pesten születtem, de tősgyökeres budaörsi vagyok.- válaszolta nem kis büszkeséggel.- A Lévai utcában laktunk, a sorházak egyikében.
– Nocsak! Milyen kicsi a világ! – feleltem meglepődve – Mi is éltünk ott a 90-es években!
Ezután már nem is követtem a kérdéseket, úgy beszélgettünk, mint régi utcabeliek. Kiderült, hogy olyan idős mint a fiam.
Laci elmondta, hogy a kék iskolába járt ( Herman Ottó), Nem szeretett iskolába járni és nem is tanult tovább. Betanított vasbeton – munkásként dolgozott évekig.
A családjában nem volt meg a biztonság, a szeretetteljes légkör.
-Apám buszvezető volt, reggel elment, este jött haza. Anyám meg…hogy is mondjam…szétdúlta a családot. El kellett adni a házunkat.
Elmesélte, hogy sokan voltak testvérek, de ma már senkivel nem tartja a kapcsolatot.
A házassága sem sikerült. Született egy kislánya, akit a gyámhatóság elvett a feleségétől. Ő elhagyta a közös lakást. Így lett hajléktalan. Úgy tudja, hogy a lánya külföldön él. Ismerősei vannak, de barátja egy sincs.
Aztán arról faggattam, hogy telik egy napja.
-Reggel el kell hagyni a szállót, ami a Délinél van. Többen vagyunk egy szobában, de mindenkinek van zárható szekrénye. Szeszes-italt nem szabad bevinni. Délelőtt kijövök Budaörsre, megnézem a kajás-dobozt , ott az óvoda mellett. Este meg a szállón mindig van zsíros kenyér.
-Mégis , miből él?
-Néha akad alkalmi munka. Régebben segélyt is kaptam, de most nem tudok kérni, mert elvesztek a papírjaim. A mobilomat is ellopták…..
–Ha találkozna a jó tündérrel, aki azt mondaná, hogy teljesíti három kívánságát, mi lenne az?
-Az, hogy dögöljön meg….
-Micsoda?- kérdeztem elképedve.
De láttam, hogy a huncutság ott csillog a szemében , végül mindketten elnevettük magunkat.
-Legyek milliomos!- így szólt részéről a második kérés.
-Pontosabban?
-Szeretnék egy normális életet….
-Ha dolgozna, akkor azt meg tudná valósítani. – biztattam.
-Higgye el, hogy nem vesznek fel sehová, ha megtudják, hogy hajléktalan vagyok. Pedig sok mindent megpróbáltam.
-Terve azért csak van?
-Nincs. Beleuntam a sikertelenségbe. Így hozta a sors. – mondta csüggedten.
Azóta azon töröm a fejemet, hogy tudnék Lacin segíteni.
s.k.
