Tudta, hogy sikeresen felvételiztem a teológiára, de azt nem, hogy életem első liturgikus tevékenysége előtt vagyok.
Kimentem a zsúfolásig telt templomba az emberek közé a hosszú rúd végén
lengő persellyel, a csengettyű csilingelt, és nekem mosolyogva kellett oda mennem mindenkihez és mondani, hogy köszönöm szépen… köszönöm szépen… Hamar kiderült, hogy minden lány, akinek valaha is tettem a szépet, ott van a templomban. Vigyorogtak rám a barátaim is. Azt hittem, ott nyomban elsüllyedek.
Belém égett az a nap örökké., hisz egy nagyon fontos feladatot kellett megoldjak, le kellett győznöm önmagam. Ott tudatosult, hogy van bennem hiúság bőven, de azt is megértettem, hogy a hiúságot, a szégyenlősködést is le tudom vetkőzni, mert az nem én vagyok. Végeztem a rám bízott egyszerű munkát, és hatalmas béke és boldogság öntött el. Éreztem, hogy a nyakamba kanyarított csipkés karingben Istent szolgálom.
Rájöttem arra, hogy mindegy, hogy mit teszel Istenednek, mert ha szeretetből teszed, akkor az értékes az ő szemében. Talán először ott éreztem meg azt a szabadságot, amelyben jó élni. Végül is nem a magunkra aggatott ruhák vagy a kezünkben lévő feladat a fontos, hanem a legbelső énem döntése, hogy szolgálni akarok a teremtő Istennek. Aztán az, hogy ezért az emberek tapsolnak vagy kinevetnek, teljesen mindegy.
Ezt a napot nagy ajándéknak tartom, hisz akkor és ott felszabadultam, és azóta nem a mások véleményének való megfelelési kényszer vezet, hanem a képmutatás nélküli tiszta szeretet. Fontos, hogy mindenféle külső kötöttségtől függetlenül tudjunk szeretni, jót tenni, a saját utunkon járni. Csodával felérő tapasztalat volt.
Böjte Csaba
R. V.
