A második világháború egyik legdrámaibb eseménye volt 1944 márciusában Magyarország számára, amikor Adolf Hitler parancsára a Margarethe hadművelet keretein belül a német csapatok megszállták Magyarországot. A megszállás a gyakorlatban azt jelentette, hogy bár Horthy Miklós kormányzó hivatalosan a helyén maradt, valójában a német főmegbízott irányította az országot. Párhuzamosan pedig elindult a németellenességgel meggyanúsítható személyek letartóztatása, Hitler pedig ahhoz is ragaszkodott, hogy a magyarországi zsidó lakosságot náci haláltáborokba hurcolják, ahová a Magyarországon felállított gettókból szállították át őket.
zsidók gettóba költöztetését hivatalosan és az egész országra érvényesen 1944. április 28-án rendelték el. Budapesten azonban a kezdetben még nem alakítottak ki gettót, Farkas Ákos polgármester 1944. június 15-én azonban előírta, hogy a hivatalosan zsidónak minősülő budapesti lakosok csillagos házakban kötelesek lakni, ahová néhány nap alatt kellett átköltözniük. Amikor a budapestiek deportálására került volna a sor, Horthy július 7-én leállíttatta a további akciókat, és egy darabig a csillagos házakba zsúfolt fővárosi zsidóság ugyan jogfosztva és megszorításokkal, de nem közvetlen életveszélyben élt tovább.
1944. november 18-án azonban a zsidó közösséget irányító Zsidó Tanáccsal hivatalosan közölték, hogy a csillagos házak lakóinak a VII. kerületben kialakítandó egybefüggő területű gettóba kell összeköltözniük és az átköltözések végső határidejének december 7-ét jelölték meg.
A gettót december 10-én lezárták, magas deszkapalánkkal vették körül és területét csak a kijelölt személyek csak különleges esetekben (például kórházi kezelés, temetés miatt) hagyhatták el. Összesen nagyjából 63 ezer zsidó lakossal számoltak, átlagosan 14 személy jutott egy szobára. 1945. január 5-én és 6-án a az egyre romló életkörülmények miatt Raoul Wallenberg kérésére a „nemzetközi gettó” menlevéllel rendelkező zsidó lakosok közül körülbelül tízezer fő költözött át az úgynevezett „nagy” gettóba, ahol januárra négy és fél ezer lakásban 70 ezer embert zsúfoltak össze, emberhez nem méltó körülmények között.
A gettóban fürdésre egyáltalán nem volt lehetőség, a vízhálózat akadozva vagy egyáltalán nem működött, így vizet a szomszédos házakból vagy a megnyitott természetes kutakból kellett hordani. Az élelmiszerből hivatalosan állapították meg a fejadagot, kenyérből pl. személyenként naponta 150 g jutott, de ahogy egyre többen lettek, úgy lett egyre nagyobb az élelmiszerhiány.
Mire 1944. december 27-ére a szovjet ostromgyűrű körbe zárta a várost, már nem csak a gettóban, de egész Budapesten kritikussá vált az ellátás. A gettó lakói pedig az egyre sűrűsödő ágyútűz ellen a még szűkösebb óvóhelyekre kényszerültek és gyakorlatilag várták a halálukat (már ha addig nem haltak éhen, vagy követtek el öngyilkosságot az éhezés és a pokoli állapotok miatt). A halottakat decemberben még el tudták szállítani az izraelita temetőkbe, de végül a holttesteket elkülönített helyeken, a Kazinczy utca 40. szám alatti rituális fürdőben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán halomba rakva tárolták.
1945 elején már Pest belső kerületeiben folyt a csata, amikor is híre ment, hogy a nácik a gettó elpusztítására készülnek. Egyes hírek szerint bombázásra készültek, mielőtt a szovjetek odaérnek, míg egy másik értesülés úgy tudta, hogy a Royal Szállóban 500 német katona és 22 nyilas áll készenlétben, hogy további 200 rendőr bevonásával éjszaka a gettóban tömegmészárlást hajtsanak végre.
Erről a lehetőségről attól a Szalai Páltól értesültek a gettó lakói, aki beosztása szerint a Nyilaskeresztes Párt rendőrségi összekötője volt. Szalai fokozatosan ábrándult ki a hungarista mozgalomból és az ostrom idején már ő is minden erejével próbálta menteni az üldözötteket. Amikor pedig tudomást szerzett a gettólakók elpusztításának tervéről, kétségbeesett lépésként irodaszomszédjához, a 13. páncélos hadosztály és egyben Pest német katonai parancsnokához, Gerhard Schmidhuberhez fordult.
Schmidhuberről Szalai tudta, hogy hiába német tiszt, nagyon távol áll tőle a náci eszme, és azzal próbálta rábeszélni a mészárlás megakadályozására, hogy amennyiben nem lép közbe, a végéhez közeledő háború után nem katonaként, hanem tömeggyilkosként fogják felelősségre vonni őt is. A német vezérőrnagy pedig nem tétlenkedett, hanem 1945. január 15-én összehívta a terv magyar kitervelőit és megtiltotta nekik a pogrom végrehajtását, a halálosztag német vezetőjét (egy SS-őrmestert) pedig őrizetbe vetette, majd a gettó kapujához saját, nem az SS-hez tartozó katonáit vezényelte. Végül a Vörös Hadsereg alakulatai január 16–17-én szabadították fel a nagygettót.
Schmidhuber kevesebb mint egy hónappal később, 1945. február 11-én halt meg a Széna téren, farkasvaksága miatt eleve reménytelen éjszakai menekülésben. Arról, hogy ő valójában hős vagy megmentő, a mai napig vitatkoznak a történészek. A zsidó túlélők kezdeményezték, hogy a német tábornoknak legyen emléktáblája Budapesten. A javaslat mögé egyik politikai oldal sem tudott beállni.
Az ezenanapon.hu internetes adatbázisban és sok más helyütt is az olvasható, hogy Gerhard Schmidhuber német páncélos vezérezredes megakadályozta, hogy egy nyilas különítmény a budapesti gettóba zárt mintegy 6-70 ezer főre tehető lakost lemészároljon.
Ungváry Krisztián történész korábban arról beszélt, hogy egy nála jelentkezett tanú szerint 29 katonaszökevényt társával együtt 1944. október 16-án a nyilasok elfogták, de Schmidhuber tábornok közbelépésére szabadon elvonulhattak. Egy másik túlélő szintén arról számolt be neki, hogy az egyik gimnáziumban a nyilasok zsidókat zsúfoltak össze és kegyetlenkedtek velük. Schmidhuber parancsnok pedig miután értesült a helyzetről, egy teherautónyi német katonát küldött a helyszínre, akik elkergették a nyilasokat, beszállásolták magukat a gimnáziumba, így a legtöbb ember megmenekült a pusztulástól.
Ungváry úgy véli, hogy Gerhard Schmidhuber nem vett részt tevőlegesen zsidók legyilkolásában, és a Wehrmacht tábornokaként jogilag sem követett el háborús bűncselekményeket. Éppen ezért egy nevét viselő emléktábla azt hirdethetné, hogy a történelem nem fekete vagy fehér. Persze azt ő is hozzáteszi, hogy a rendelkezésre álló információk és konkrét dokumentumok száma csekély, és a források sem száz százalékosan megbízhatók, de a meglévő ismeretek alapján valósan lehet következtetni a tábornok emberségességére és, hogy igyekezett menteni a menthetőt.
A másik oldal szerint a Schmidhuber hőstettéről valló Szalai Pál, illetve a másik tanú, Kubissy Béla rendőrfelügyelő az ostrom utáni büntetőeljárás során hazugságokkal próbálta saját szerepét felnagyítani és magát jobb színben feltüntetni. És az is tény, hogy Gerhard Schmidhuber egészen a haláláig a náci német birodalmat szolgálta, a gettómentésben játszott szerepe pedig nem bizonyított, ezért nem is érdemel Budapesten emléktáblát. Karsai László történész, holokauszt-kutató szerint Szalaiék vallomása zavaros, és bizonyítható, hogy több alkalommal sem mondtak igazat, és éppen ezért ezekre a megalapozatlan, zagyva tanúvallomásokra alapozva Schmidhubert nem szabad piedesztálra emelni.
Egy másik történész, Sipos Péter szerint a hősként beállított vezérőrnagy minden esetben jelentett felettesének, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführernek, aki pedig a zsidóügyekben legfőbb illetékes Heinrich Himmlert, az SS birodalmi vezetőjét tájékoztatta. Himmlerről pedig ismert, hogy a Harmadik Birodalom összeomlásának küszöbén a saját túlélésére játszva már leállíttatta a zsidók lemészárlását. Azaz nem igaz, hogy Schmidhuber egyedül döntött volna a pesti gettó sorsáról, és Sipos azt mondja jókora szarkazmussal, hogy ezen a logikán akár Pfeffer-Wildenbruch és Himmler neve is szerepelhetne a képzeletbeli emléktáblán…
(A cikkhez felhasznált források: Múlt-Kor, Nyest.hu, Népszabadság, Wikipédia, Mazsihisz, Blikk.)
R. V.
