Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat! - jelszó 1956. október 23-án a Bem szobornál

2022-10-23 | Budaörs
Hogyan segítette a lengyel nép a magyar forradalmárokat? Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban, a lengyelek magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg.

Közismert, hogy az október 23-i budapesti felvonulás a “lengyel október” melletti szolidaritási tüntetésként indult, ezt jelképezte a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a sajátos jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar emberek követelését: Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!
A két országban zajló események közötti tényleges összekapcsolódásra 24-én került sor Varsóban, azon a több százezres nagygyűlésen a Tudomány és Kultúra Palotája előtti téren, amely az 1956. októberi lengyelországi változások igazi csúcspontját jelentette.
Egyrészt néhány egyetemistacsoport, az előző napi budapesti tüntetésekről értesülvén, a térre magyar zászlóval vonult fel, amely az összegyűltek körében nagy tetszést váltott ki, Wladyslaw Gomulkából, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának frissen megválasztott új első titkárából viszont határozott elégedetlenséget.
Másrészt a gyűlés végeztével több mint kétezer ember – akikhez útközben még néhány ezren csatlakoztak – a magyar nagykövetség elé vonult, hogy kifejezze szolidaritását a magyar nemzettel. Végül a tüntető csoportok egyike Varsó belvárosában rövid gyűlést tartott Varsó–Budapest–Belgrád jelszóval.

Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban, a lengyelek magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg. Összességében 10-12 ezer lengyel ember adott vért, az így összegyűlt mennyiség közel felét, 795 litert sikerült elküldeni Budapestre.

Ezzel egyidejűleg lengyel orvosok és ápolónők százai jelentkeztek, hogy készek Magyarországra utazni, és a helyszínen segíteni magyar kollégáik munkáját. A véradási akció másfél hétig tartott, s akkor zárult le, amikor a Magyar Vöröskereszt – megköszönve a lengyelek áldozatkészségét – jelezte, nincs már szüksége újabb vérszállítmányokra, ellenben élelmiszerre, gyógyszerre és ruhaneműre annál inkább.

Az első lengyel repülőgép október 26-án érkezett Budapestre, ez még az éppen raktáron lévő – részben a hadsereg tulajdonát képező – készleteket szállította. Ezután november 3-ig 15 lengyel repülőgép landolt a magyar fővárosban, fedélzetén a már említett 795 liter vérrel, ezenkívül 415 liter vérplazmával, 16,5 ezer kg vérhelyettesítő szerrel, szérummal, gyógyszerrel és kötszerrel, valamint 3 ezer kg élelmiszerrel. 1957 január végéig az önkéntes pénzadományokból 31 millió zloty gyűlt össze és 11 millió zlotyra tehető a természetbeni adományok értéke, így a lengyel emberek segítségeként a Lengyel Vöröskereszt ugyanezen időpontig 25,5 tonna vérhelyettesítő szert, gyógyszert, kötszert és orvosi műszert, 331 tonna élelmiszert, 32 tonna ruhaneműt és tíz tonna szappant, valamint építési anyagokat –például üveget – juttatott el 42 teherautón és 104 vasúti kocsin Magyarországra.

A véradással párhuzamosan bontakozott ki a szintén az egész országot átfogó pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtési akció, amely hosszú hetekig zajlott, és november 4. után újabb lendületet vett. A lengyel hatóságok nem akadályozták – nem is tudták volna – a társadalom eme spontán kezdeményezését. A lengyel vér- és segélyszállítmányok elsőként érkeztek Magyarországra, és a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban.
Kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági és cserkészszervezetek, magánszemélyek jelentős pénzadományokat tettek, hogy abból gyógyszert és élelmiszert vásároljanak a szabadságukért harcoló és sebesült magyaroknak. Az újságok mindennap közölték a felajánlásokat. Különböző üzemek és gyárak faanyagokat, építési anyagokat, minden olyasmit felajánlottak, amiből akkor Magyarországon hiány volt.

Szczecin gyermekei a budapesti gyerekeknek

A szakszervezetek, az üzemi kollektívák a magyar felkelőkkel szolidarizáló nyilatkozatokat fogadtak el. A lengyel sajtóban megjelent Segítsünk a magyaroknak! felhívás nyomán szűk három héten keresztül napi átlagban egymillió, összesen csaknem 20 millió zlotyt utaltak át a Lengyel Vöröskeresztnek, amely az összegből gyógyszert, kötszert, élelmiszert vett, s elküldte a Magyar Vöröskeresztnek. (Az átlagfizetés akkoriban 800-1000 zloty körül volt.) Igaz, éppen november 4-ét követően az akció napi menetéről a központi, de a vidéki sajtó többsége is már hallgatott, de az összegzéseket, illetve egy-egy szállítmány útnak indítását azért mindig hírül adták.

1956 őszén Varsóban és az ország más városaiban magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Magyar Kulturális Intézet előtt. A lengyel városok forgalmas utcáin és terein ládákat helyeztek el, amelyekbe a járókelők bőségesen szórták adományaikat. Volt olyan lengyel város, ahol az adományozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére, Szczecinben pedig olyan bélyeget osztogattak, amelyen két kéz kapaszkodott egymásba, s alatta a felirat azt hirdette: Szczecin–Csepel.

A lengyelek a magyar forradalomban egy igazi antisztálinista forradalmat láttak, amely a lengyel Októberhez hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a régi vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett. A magyarok megsegítésére indított hatalmas segélymozgalom alkalmas volt arra, hogy félredobva az addigi semmitmondó sablonokat a szocializmust építő két nép barátságáról, visszatérjenek a hagyományos magyar–lengyel barátság eszméjéhez.

Lengyelországban élénken élt annak emléke, hogy 1939 őszén Magyarország közel százezer lengyel menekültet fogadott be, mások arra emlékeztek, hogy a világháború idején Lengyelország különböző pontjain – így Varsó környékén – állomásozó magyar csapatok mennyire segítőkészek voltak, s egyáltalán nem viselkedtek megszálló hadseregként. A véradók kevés kivétellel életükben először – s meglehet, utoljára – adtak vért. Egyszerűen úgy érezték, segíteniük kell. Lengyelországban mindenütt tartottak a magyar forradalommal szolidarizáló gyűléseket vagy – néhány esetben – utcai tüntetéseket. A harcoló magyar testvérek melletti legnagyobb méretű megmozdulásra Olsztyn városában került sor 1956. október 30-án, közel tízezer fő részvételével. A tüntetők többek között Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!; Szabad LengyelországSzabad Magyarország; valamint Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon feliratú transzparenseket vittek magukkal, és a helyi Vörös Hadsereg teret Magyar Felkelők terévé keresztelték át. (Végül kompromisszum született a hatóságokkal, a teret Bem József tábornokról nevezték el, s ez a mai napig is így van.)

Wroclawban a főtéren álló városházára fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a gyár dolgozói letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották (decemberben ugyanitt a magyarországi munkástanácsok betiltása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, s a falakat teleragasztották El a kezekkel Magyarországtól! feliratú plakátokkal). Krakkóban november 5-én délelőtt néma tüntetést szerveztek, sok ezer ember részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a második magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve.

A lengyel társadalom emlékezetében mindvégig élő maradt a magyar forradalom. 1981-ben, a 25. évforduló kapcsán az akkor éppen féllegális második nyilvánosságban több könyv és publikáció látott napvilágot erről a témáról. 1986-ban pedig tíznél több lengyel nyelvű földalatti kiadvány jelent meg, és a Varsó melletti Podkowa Lesnában, az ottani templomban helyezték el a térség első 1956-os emlékét, egy Kossuth-címerrel díszített kétnyelvű gránittáblát ezzel a felirattal: Az elesettek és a meggyilkoltak emlékére a forradalom 30. évfordulóján.

Tischler János, történész, 1956-os Intézet

(ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR 1956-OS INTÉZET ÉS ORAL HISTORY ARCHÍVUM, A lengyelek és 1956, Tischler János: A lengyelek és 1956 –
Népszava 2002. október 24.)

(SzK)

Megosztás