Napról napra gyűlik a pénz, szívből adakoznak még sokan, emberségből. Az alábbi kis régi történetben egy tanító vizsgázott emberségből – kitűnően. Vajon vannak, lesznek-e ezután, az elkövezendő időkben is, névtelen, halk emberek, akik hajlandók gyűjtés nélkül is letenni emberségükből a maguk vizsgáját? Az alábbi kis történet erre inspirálja olvasóinkat.
Kedves Tanító úr!
Itt vagyok a temetőben, itt állok a süppedt sírjánál és derűsen mosolyogva állapítom meg, hogy nagyszerű ember volt Maga, míg itt fent járt a földön, kedves, jó Tanító úr. Mert míg Darú, a községi írnok megtanult kitűnően ferblizni, az adóügyi jegyzőnek a horgászás volt a szenvedélye, Csákvár, a fiatal káplán írdogált a pesti újságokba, Csigolya, a gyógyszerészsegéd úr stigliceket, csízeket fogdosott össze, Aranyosi a járásbíróságtól találmányokon törte a fejét (fogadkozott, hogy addig nem hal meg, amíg a perpetuum mobilét fel nem találja, és akkor Edison, Marconi, és a többi nagyfejű meg sem látszanak mellette a tudományos világban), Baranyai, a kis bank könyvelője operákat komponált. (Itt hagylak benneteket csak a híremet fogjátok hallani…!), egyszóval mindenki csinált valamit, volt valami mellékfoglalkozása, úgy magának is, édes Tanító úr, mert maga suttyomban megtanult csizmát és cipőt talpalni.
Hát ez gyönyörű dolog volt. Megtanulta a mesterséget magánszorgalomból, éjnek idején. És ezt azért tanulta me – és ez mindennél gyönyörűbb -, nyolc drága, kékszemű virágja volt magának, Tanító úr, nyolc kacagó, életerős, futkározó gyermeke, három fiú, öt lány, olyan szépek voltak, mint a ragyogó orgonasíp a templomban, mint a maga „orgonasípja”, drága Tanító úr. És ennek az orgonasípnak egy esztendőben legalább nyolc pár cipő kellett egy évben, ugyanannyi talpalás, sarkalás, de szegény volt az eklézsia, gyengén tudott magának fizetni, Tanító úr, így aztán gyakran összenéztek a tanítóné asszonnyal, azzal a fehérarcú angyali jósággal (lehetne-e más egy nyolcgyermekes édesanya, mint angyali jóság?), mikor mondjuk a Janikának kint volt a cipőből a lába, vagy Esztike már a cipő kérgét taposta, mondom, ilyenkor szomorúan néztek össze tanítóné asszonnyal és csóválták a fejüket: –
„Hej, hej! … Pedig nincsen cipőre való…”
Egyszer aztán ilyen hangtalan tanácskozás után kapta magát Tanító úr, és felment a Nagyuccára Buczik Bálint okleveles cipészmesterhez, aki a mestersége mellett történettudós is volt, különösen negyvennyolc és a francia forradalom érdekelte, és roppant szerette tudományát fitogtatni, különösen tanult emberek előtt.
–Tudja-e Buczik úr ,hol született meg a „Talpra magyar?” – ezzel lépett be hozzá.
-… Tudom én, hogyne tudnám, Tanító úr? Először a Pilvax kávéházban szavalt a mi Petőfink….Hej, csuda dolog volt az kérem, mert a márciusi ifjúság , élén a lánglelkű költővel, Jókaival és…
Buczik úr ült a kerekszékben és már nagyon belemelegedett negyvennyolcba, beszélt, dolgozott, maga pedig hallgatta, Tanító úr, figyelte minden mozdulatát…
És most itt álljunk meg egy kicsit, hogy ráolvashassam magára, Kedves tanító úr a fondorlatot: egy álló hétig járt Maga Buczikhoz, és a nagyidők feletti vita leple alatt ellopta Bucziktól a lábbelikészítés tudományát. Megtanulta, mire kell a sufni, lapos ráspoly, gömbölyű ár, szegletes ár, dikics, milyen hígra kell főzni a csirizt, mi a rámázó vas, kalapácsok, talpvágó kés, nyitoló, sámfavas, szurok. Hogy kell szurkozni a fonalat, meg a jó Ég tudja, hogy mi mindent kell még tudni a cipészmesterséghez. De ez volt magának egyedüli bűne, Tanító úr, ebben a földi világban. Más semmi, semmi nem volt, én tudom és mindenki tudja. Egy hét múlva aztán elment a kereskedőhöz, ott megvette a
legszükségesebb szerszámokat, bőrt, talpat, faszeget és ment haza csillogó szemekkel. Mintha most is látnám magas, kissé hajlott alakját, amint szorongatja hóna alatt a suszteri rekvizitumokat.
Már aznap egész éjjel dolgozott. A megtalpalt, megfoltozott cipőket odarakta az alvó kis angyalkák mellé, akik tán jó cipőről álmodtak, hogy váljék álmuk valósággá, reggel, ha felkelnek…
x
Ugyebár, drága, jó Tanító úr, jártak a mi iskolánkba tanyai Zsellér Anrások és Jobbágy Jánosok lenvirágszemű kisgyerekei is?
Egy novembervégi reggelen, mikor már hideg havas eső verte az iskola pala tetejét, szánalmasan sápadt, sovány felhők siettek Tarcsa felé, Tanító úr kint állt a tornácon, már meg akarta kezdeni a tanítást, mikor nyílt az iskola kapuja, azon pedig belépett a két kis Zsellér gyerek, a harmadikos Mária
és kisöccse, Lajika. Az isten hidege majd megvette őket. Éktelen rossz, nagy cipőjük tele volt habarékkal, vízzel.
–Nincs jobb cipőtök? – kérdezett rájuk.
–Nincs – felelte a kis Mária.
–Hol is dolgozik a ti apátok?
–Édesapánk meghalt… Édesanyánk jár úri házakhoz mosni… De most beteg…
Akkor reggel úgy ült maga, Tanító úr, a katedrán, mint a szíven sújtott ember, akinek minden örömét, ami kicsi még benne maradt, kilopták a szívéből. Halk szavú volt (én tudom, ne is tiltakozzon, oda se figyelt a feleleteinkre) mereven nézett végig a padsor közön, küszködött magával. Egyszer csak
hirtelen megállt, idegesen, de azért jóindulattal a hangjában, azt mondta:
–Zsellér Mária , Lajika, vessétek le hamar a cipőtöket… Hozzátok ide, és üljetek a kályha mellé…
A két gyerek levette a cipőt, és maga, Tanító úr, ott, az iskola elött szakértelemmel megvizsgálta a két rossz topánkát. Majd a Túri Balázst beültette a katedrába vigyázónak, maga pedig a két cipővel elhagyta a termet, és bement a lakásába.
Pontosan delet harangoztak, mikor visszajött maga, édes Tanító úr, a két pár kijavított cipővel. Elmondta a Miatyánkot és én figyeltem Magát, hogy akkor szívből, az Istennel beszélgetett…
Két hét múlva a kis cigányfiúnak, Rima Jancsinak talpalta meg a cipőjét. De ebből aztán furcsa dolog jött ki. A gyerek haza grasszált az újforma cipővel a cigány telepre. Az apja, aki a helybeli cigánybandának volt a brácsása – állítólag minden bandában ő volt a legsemmibb ember – ,annyira megörült a fia cipőjének, hogy elküldte Jancsival a sajátját, azzal az alázatos üzenettel, hogy legyen szíves, javítsa ki „ott” Tanító úr, ahol a fiáét volt szíves, mert ki sem tud mozdulni a putriból jó lábbeli híján… Majd jönnek már lakodalmak, névnapok, disznótorok, mulatságok megfizet ő annak, emberségesen, aki megcsinálja…
Áldja meg az Isten, még haló porát is – a cigányfiú apjának is megjavította a cipőjét – és bocsássa meg nekem, hogy mindezeket most kifecsegem, pedig Maga, míg élt, szemérmesen titkolta, ámbár ezt azért suttogták az emberek. Most itt gyomlálom a sírjáról a vad fűveket, és szedem emlékeim rózsakertjéből a legszebb virágokat, hogy csokorba köthessem az én kedves tanítóm drága emlékére.
Különben nincs itt semmi újság, Tanító úr, ha csak az nem, hogy Aranyosi még most sem találta fel a perpetuum mobilét és Baranyai még mindig könyvelő a bankban, pedig már mind a ketten hajlott korú, öreg emberek…
Közreadta: R. V.
Forrás: A régi Magyar Nők Lapjából, 1939 nyarán.
