II. Erzsébet arcképe ott van az emberek zsebében az angol fonton, ott van a bélyegeken, része a britek kultúrájának és az ünnepeiknek, megkerülhetetlen, ha a monarchia imázsáról és identitásáról van szó. Az, hogy mindezt már csak múlt időben lehet elmondani, komoly társadalmi földrengéssel ér fel. II. Erzsébet királynő a történelembe már a halála előtt bevonult, elképesztő rekord, hogy hetven éven át viselte a koronát, a halála után pedig még világosabban látszik: ezt senki sem tudta volna utánacsinálni.
Milyen súlya van egy koronának?
Főleg akkor, ha ilyen sokáig kell viselni… De ezt senki sem tudja, a trónörökösök is csak sejthetik. Ahhoz képest, hogy a kislánykori álma az volt, hogy férjhez menjen egy földműveshez, és legyen sok tehenük, lovaik és gyerekük, az élet finoman szólva is messzire sodorta. Erzsébet nagyon fiatalon lett királynő, és egy dolgot azóta sem lehet elvitatni tőle: az uralkodóság tudata beépült mindenbe, amit tett és gondolt, márpedig ebben nincs szabadnap. Halála előtt néhány nappal is tette a dolgát, fogadta az új miniszterelnököt – uralkodása során immár a 15. kormányfőt –, hét évtizednyi történelmet kísért végig és egyengetett észrevétlenül. Az uralkodói poszt a monarchia játékszabályai szerint nem vette figyelembe, hogy valaki túl fiatal-e még a koronához, de a királynősége első éveiben az olyan nagy öregek, mint Winston Churchill és Harold Macmillan is azzal szembesültek, hogy a huszonéves Erzsébet mennyire magabiztos és higgadt. Sir Allen „Tommy” Lascelles, a királynő első magántitkára beszélt arról, hogy az emberek éveken át nem fognak rájönni arra, mennyire intelligens, aztán ez egyszer csak elfogadott nemzeti alapvetés lesz. Erzsébet hosszú élete és uralkodása alatt rengeteg szerepet gyúrt egybe, miközben valójában még most, a halála után sem tudunk róla sokkal többet, mint azt, hogy szerette a kutyákat és a lovakat.
A hallgatás és a megszólalás művésze
Ha a monarchia legfőbb erőssége a misztikum, Erzsébetnek sikerült ennek jegyében bonyolítania a rekordhosszúságúra nyúlt uralkodását, amelynek az egyik védjegye volt, hogy tökélyre fejlesztette a meg nem szólalás művészetét, az emberek pedig azt láthattak bele, amit csak akartak. Amikor pedig megszólalt, abból erőt lehetett meríteni. Egy anakronisztikusnak tűnő intézményt töltött meg tartalommal – olyan időszakokban is, amikor ez reménytelennek tűnt. Tulajdonképpen a remény volt a legfontosabb uralkodói eszköze – az ígéret egy jobb és szebb jövőre. Ez volt a legtöbb beszédének a középpontjában, és tőle komolyan lehetett venni ezt az ígéretet, de legalábbis lehetett kapaszkodni bele. Uralkodóként nem volt politikai hatalma, a szerepe arra korlátozódott, hogy egyesítse a nemzetet, és gondoskodjon az emberek boldogságáról. Ezt a feladatot a lehető legkomolyabban vette, pedig az uralkodói „hivatás” nem olyan szakma, amelyre létezne képesítés vagy diploma. A koronázásakor esküt tett, de hogy miként is kell ennek az eskünek eleget tenni, azt magának kellett kitalálnia.
A méltóság megtestesítője
Az új világrendhez, a modern időkhöz úgy alkalmazkodott, hogy közben időtlen elvekhez tartotta magát. A királynő uralkodása nehezen befogadható kort ölel fel: a koronázásakor még javában tartott a koreai háború, ma pedig már a fake news ellen kell felvenni a harcot az interneten. Erzsébet óvatos uralkodónak tűnhetett, de a modernségét és a nyitottságát sokszor alábecsülték. Ő azonban nemcsak tudomásul vette az idő múlását, hanem haladt is a korral – mással aligha magyarázható, hogy élete utolsó napjaiban is, több mint 70 évnyi uralkodás után, még mindig stabil origója volt a brit közéletnek.
Erzsébet uralkodása alatt a monarchia intézménye, mint egy jó termék, szinte észrevétlenül, de igazodott az ország, az ízlések és a közhangulat változásaihoz. Ebben a minőségében a brit monarchia legjobb termékmenedzsere volt, és sokan a legnagyobb teljesítményének azt tartják, hogy az intézményt úgy adja át Károly hercegnek, hogy az kevésbé sérülékeny és ingatag, mint amilyen akkor volt, amikor az ő fejére tették a koronát. Kilencven év felett, sokszoros dédnagymamaként, királynősége és élete végjátékában is Erzsébet megkérdőjelezhetetlen kapaszkodó volt: a méltóság megtestesítője. Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy saját maga lett a saját életének a múzeuma, a két lábon – az utóbbi időszakban már néha bottal – járó történelem, aki mégis nagyon emberi. Egyszerre látszott rajta a hatalom és a törékenység, a sztoicizmusát pedig öregkorára a tökéletességre fejlesztette.
Szerencsésnek mondhatják magukat azok, akik kicsit is beleláttak abba, hogy hogyan csinálja.
R. V.
