-Kitrelepítéskor az első transzporttal nekünk is menni kellett volna, nagyapámmal, özvegy édesanyámmal. – kezdte a történetet Magdika. – Nagyapa kőműves mester volt, szép házat épített a Petőfi utcában. Onnan indultunk, én már a vonaton voltam, 10 évesen. De amikor kiderült, hogy nagyapa mozgásképtelen, csak ággyal együtt szállítható, akkor mentességet kaptunk. A későbbiekben sem zaklattak. Csak a lakásunkba nem tudtunk visszamenni, oda másokat költöztettek, mi egy kamrát kaptunk hátul. Abban a lyukban laktunk évekig.
Mi maradhattunk, viszont édesanyám testvérét, Éberhardt Annát és családját nem kerülte el az elűzetés.
Annak ellenére, hogy a családfő még nem jött haza az orosz fogságból. Estére összecsomagoltak, és reggel már indultak volna, amikor a csodával határos módon megérkezett az édesapa. Ő azt mondta, alig várta, hogy hazaérjen, nem megy ő most sehová. Később mentesítő igazolásért folyamodott, de nem kapott. Nálunk bujkált Mária nevű lányával. Végül a családja után szökött.
A Feldhoffer család Budaörsön.
Már Németországban.
A család Kelet-Németországba került, lágerekben éltek. Rokoni segítséggel jutottak át nyugatra, ott végre rájuk talált az apa.
Máriát, azaz Micit, ahogyan a családban nevezték, nem merte magával vinni a bizonytalan kimenetelű útra. Így ő nálunk maradt 1 évig. Azt az időszakot úgy emlegettük, hogy „amikor testvérek voltunk”. Együtt jártunk iskolába, együtt játszottunk. Még a háború előtt Anna nagynéném Budaörsön menyasszonyi koszorúkat készített viaszvirágokból , ebben édesanyám is sokat segített neki.
A budaörsi kedvesnővérek közbenjárására Mici Hollandiába került több budaörsi lánnyal nyaralni. Azt is megoldották, hogy Mici kint maradhatott a holland családnál és majd 2 évre rá, családegyesítéssel találkozhatott a szüleivel, testvéreivel.
Közben született még egy testvére – Rozi. Már csak ő él….
1954-ben Heidelheimben megépült a családi házuk. Így sokkal jobb körülmények közé kerültek.
Mária és Rozi.
Mária 1956-ban beiratkozott a Szent Bonifác Intézetbe, ott ápolónőnek tanult, majd Norvégiába küldték, ahol nővértársával együtt ápolónői állomást vezetett, és gyerekeknek adott hitoktatást. Nagyon megszerette az ottani életét, ezért ’72 -ben felvette a norvég állampolgárságot.
Életének csaknem 40 évét Norvégiában töltötte a katolikus egyház szolgálatában. Amikor 2010-ben súlyosan megbetegedett, visszament az Észak-Rajna-Vesztfáliában lévő detmoldi anyaházba, ahol 2010 márciusában elhunyt, ott kapta meg végső nyughelyét.
Édesanyám többször meglátogatta a testvérét és családját, ők is jöttek, amikor már lehetett. Mindig kosárban vitte a budaörsi őszibarackot.
Rozi végtelenül boldog volt, amikor egy alkalommal a Mátyás templomban voltunk, latinul misézett a pap, mint régen, a gyerekkorunkban, és énekeltük a szép egyházi énekeket. Ma egy bajor kisvárosban él.
Köszönöm Magdika, hogy meséltél a régi fényképeidről.
s.k.
