Itt élt tizenegy évig, 1995-ben bekövetkezett haláláig. Özvegye, dr. Simon Judit őrizte az író egykori dolgozószobájának minden rá emlékeztető tartozékát. Mándy Iván kedvelte ezt a helyet, pedig itt minden egészen más volt, mint a Teleki téren, ahonnan elköltöztek és, ami szorosan a szívéhez nőtt. Az alábbiakban erről mesélt.
– Édesanyámék itt laktak egészen közel, a Vécsei utcában – kezdi a mesét Judit – és minden hétvégén náluk ebédeltünk. Anyám tyúkanyó típus volt, igyekezett maga köré gyűjteni a családot. Ebéd után Iván gyakran sétálgatott. A régi kávéházakat, még ha leromlott állapotban voltak is, mindketten szerettük. A fővárosban akkoriban alakult át minden kávéház eszpresszóvá. Mi szívesen elüldögéltünk bármelyik kávéházban egy kávé meg egy briós mellett, de nem rajongtunk az eszperesszókért a környéken. Szerette a szecessziós házakat, bár akkoriban még nem volt mindegyik rendbe hozva, kopottak, omladozóak voltak a belső részek, a lépcsőházak falairól hullott a vakolat, de Iván mégis szívesen nézelődött a házakban. Akkoriban még nyitva voltak a kapuk. Az Aulich utcai házat ideköltözésünk előtt újították fel. Szép lett kívül is, belül is. Gyönyörű a lépcsőház és a lift is, amit Iván csak ritkán használt. Ő a lépcsőházban szeretett beszélgetni, traccsolni a lakótársainkkal. Közel van hozzánk a Duna is, de őt a házak jobban érdekelték.
– Zelk Zoltán egyszer azt írta róla, hogy Mándy Iván számára csak két város létezik a világon: a Józsefváros meg Ferencváros.
– Ennek ellenére, nem is egyszer átlépte az országhatárt – meséli Judit. Járt Németországban, Horvátországban Rab szigetén, és nem egy alkalommal Csehszlovákiában is. A hatvanas évek végén néhány kollegájával hivatalos meghívásnak tettek eleget Prágában. Repülővel mentek és kiváló ellátásban részesültek. Később mi ketten együtt is voltunk Prágában, ahová a Magyar Kulturális Intézet hívta meg Ivánt, és én is elkísértem. Kedves emlék ez nekem. Nagy élmény volt hallani, ahogy Iván novelláit az általam is kedvelt Rudolf Hrušínský, az egyik legnépszerűbb cseh színész olvasta fel a saját anyanyelvén. Egy másik közös utunk alkalmával Pozsonyon keresztül utaztunk autóval Prágába, majd Karlovy Varyba és Marienbadba, visszafelé pedig megálltunk Brünnben.
– Ki vezette az autót a hosszú úton?
– A volán mögött mindig én ültem. Ivánnak nem volt jogosítványa – folytatja Judit. Korábban fél évet töltöttem Svájcban, a Volkswagenünket onnan hoztam. Tél volt és végig havas autópályákon jöttem vele haza. Ilyen kalandos útra Iván soha nem vállalkozott… Örökké csak sétálni szeretett – autóban ülni csak, ha muszáj. Mi Prágában sem a múzeumokat jártuk, hanem a várost. Voltunk a Hradzsinban, megnéztük a zsidótemetőt, és ha elfáradtunk, mindig találtunk egy patinás kávéházat. Iván nem volt sörös, de természetesen azért elmentünk a nevezetes U Fleků sörözőbe is, Hrabal törzshelyére. Hosszú faasztalok mellett ültünk, és jól megtermett pincérnők szolgálták fel a sört. Meg sem kérdezték, mit kérünk, csak azt, hogy egyet, kettőt vagy hármat hozzanak. Én kértem egy kriglit, Iván meg egy pohár vörösbort. De miután kidülledt szemekkel nézett rá a pincérnő, Iván beadta a derekát: jó, akkor legyen egy korsó sör. Talán életében ez volt az első… Karlovy Vary monarchiabeli hangulata is első látásra megfogta Ivánt. És a férjem Marienbadban is rátalált a maga csendes kis szigetére, ahol ő jól érezte magát.
– Horvátországban, Rab szigetén is együtt voltak. Úgy tudom, oda igencsak kalandos úton értek célba.
– Sajnos ott elég rossz időt fogtunk ki, olyan igazi tengeri vihart, és igyekeznünk kellett, hogy elérjük az utolsó kompot. Ha nem jutunk át időben a szigetre, nincs szállásunk. Olyan esőt kocsiban még nem éltem meg, mint akkor. Ölünkbe ömlött a víz, dőlt befelé az utastérbe. Megálltunk egy szálloda előtt, de mire beszaladtunk, már bőrig áztunk. Később kiderült, hogy otthon felejtettem mindkét bőrönd kulcsát, az egyik alkalmazott nyitotta ki egy szál dróttal. Másnap, sőt még harmadnap is zuhogott az eső, de annyit, mint ott és akkor, életünkben nem nevettünk. Iván elképesztően tudott sztorizni… Voltunk egy halas étteremben is a tengerparton, ahol egy óriási akváriumból lehetett kiválasztani, hogy mit kérünk, halat, rákot, homárt vagy langusztát. Életemben először ott ettem rákot, de Iván maradt az ő kedvelt bécsi szelete mellett…
–Mikor Hamburgban az írótársaival járt Mándy Iván, úgy hallottam, ott is rátalált a kedvére való kávéházakra.
-De még mennyire! Saját asztala volt. Egy hétig mindig ugyanarra a helyre ült.
– Hírlett, hogy Pesten, a Rókus kórház melletti Hullamosó nevet viselő vendéglőben is többször megfordult élete párja. De ő a kiskocsmáktól sem riadt vissza…
– Oda soha nem járt egyedül – szól közbe Judit -, oda kizárólag csak a fiatalkori barátaival ültek asztal köré. Felkapott hely volt az akkoriban. Ez a kocsma a közeli klinikán dolgozó kórboncnokok kedvelt helye volt, azért kapta a Hullamosó nevet. Közel volt a főiskola, de a színművészetisek is gyakran jártak oda. Olcsón és elég jól lehetett ott enni meg borozgatni, beszélgetni. Egyszerű, ízletes ételek voltak az étlapon, pörkölt, pejsli, ilyesmi.
–Mándy Iván fiatal íróként több íróval, költővel állt szorosabb kapcsolatban: Pilinszky Jánossal, Somlyó Györggyel, Lengyel Balázzsal, Rába Györggyel…
– De leginkább Nemes Nagy Ágnest kedvelte, aki férjével, Lengyel Balázzsal, és a többiekkel, a nyolcvanas években feltámasztották az 1948 januárjában betiltott Újhold-at, amely a negyvenes évek második felének legrangosabb irodalmi folyóirata volt – mesél tovább Judit.- Ágnes mindkettőnkhöz közel állt, aki kiváló szellem és nagyon nagy tehetség volt, egy kemény nő, sok férfias vonással. Céltudatos volt, akkurátus és szigorú. Minden kis hibát rossz néven vett, megkritizált. Barátsága Lengyel Balázzsal a háborús években kezdődött, 1944-ben házasodtak össze. Ágnes lakásán szerkesztették az Újhold-at, és az egész társaságnak ő volt az irányítója. Nyáron többnyire a szigligeti alkotóházban jöttek össze.
Ágnes és Balázs később elváltak, Balázs külön költözött, de a napi kapcsolat megmaradt közöttük. Ágnes – akárcsak Iván -, az élet bizonyos fontos területein teljesen tehetetlen volt. Még egy levelet sem tudott feladni postán. Miután ez sok problémát okozott neki, ezért a praktikus napi teendőket Balázs vállalta magára. Mindennap ment Ágneshez, és elintézte, amit kellett. Ő gépelte le Ágnes legújabb verseit, és ő vitte el a szerkesztőségbe is.
Irodalmi vonalon Ágnes és Iván nagyon jó viszonyban voltak, kedvelték egymást, erkölcsileg is, politikailag is egyformán gondolkoztak. Nem volt köztük napi szintű barátság, de külföldi utazásaik során is mindig küldtek egymásnak képeslapot. Nem alakult ki köztük mély lelki kapcsolat, egyszerűen csak összetartottak, és ez az összetartás megvolt az újholdas társaság a többi tagja között is.
– Huszonnyolc évi házasságuk alatt a férje iránti érzelmeiben egyszer sem ingott meg Simon Judit, szilárd alapokon állt a kapcsolatuk.
– Nem voltam féltékeny természet. Soha nem kutakodtam, nem nyomoztam, nem figyeltem árgus szemmel Iván barátságait. A hűtlenség gyanúja sem merült fel bennem soha. De rajongásai azért voltak. Megivott egy kávét egy hölggyel. Miért ne? Ács Margit műkritikus például azt írta, hogy Iván úgy tekintett rá, mint egy anyakirálynőre – ez persze túlzás. Én egyszerűen csak mindig ott álltam mellette, és ez így volt természetes. Eltérő típusú emberek voltunk, egészen más lelki alkatú, szellemiségű ember volt, mint én, de megosztottuk a feladatokat és tiszteletben tartottuk a másik hivatását. Mindig megéreztem, mindig láttam, mire van szüksége Ivánnak. Ha írt, nyugalmat teremtettem körülötte. Ilyenkor órákon át nem lehetett szólni hozzá. Soha nem erőszakoltam rá olyan dolgokat, amiről tudtam, hogy nem szívesen csinált. Ha nem volt kedve társaságba menni, nem erőltettem rá, hogy elmenjünk. Ha magányra vágyott, nem hívtam vendégeket. Maximálisan figyelembe vettem az igényeit, a kívánságait, hogy zavartalanul alkothasson.
– Mándy Iván nem habzsolta az életet, de értékelte és szerette. Gyerekkorában sok rosszat is megtapasztalt, de később nyugodt, polgári életformát teremtett magának és a feleségének. Gyermekük nem volt.
– Ő megszerezte magának azt, amit szeretett, vagy amit fontosnak tartott – folytatta Judit. – Néha eljött velem, egyszer még Angliába is. A hivatalos utakat sem mondta le soha. Soha nem voltak nagyravágyó, extra elvárásai az élettel szemben. Szerette a szép környezetet, a kényelmes lakást, szeretett szépen felöltözni. Valami természetes elegancia sugárzott belőle mindig. Vékony alkat volt. A barátai mesélték, hogy az ötvenes években – akkor én még nem ismertem őt -, nem volt neki többje egy-két öltönynél, egy-két pár cipőnél, de mindig elegáns ember benyomását keltette. Nem volt piperkőc, de szerette a szép ruhákat és vigyázni is tudott rájuk. Amint hazajött, máris átöltözött, háziruhát vett fel, a cipőjét pedig kisámfázta. Volt egy kucsmája is, azt hordta mindig télen, amikor hidegebb volt. Ez az egy nem maradt meg, tönkrement. De volt valami, ami egyáltalán nem érdekelte Ivánt. A pénz. Ahhoz nem volt semmi érzéke. Könnyen be lehetett csapni…
R. V.
