Cseh Tamás (1943-2009) már másfél évtizede nincs velünk, de mi ma is az ő dalaival töltekedünk, és reméljük vele együtt, hogy még 1930-ban is dúdolni fogják az ő dalait.
A közelmúltban két olyan különleges színházi előadást mutattak be a fővárosban, ami a Cseh Tamás-Bereményi duó nélkül soha nem születhetett volna meg. Az egyiket itt, a budaörsi színházban egyetlen alkalommal végzős fiatal színészek – Cseh Tamásék Frontátvonulás című
albumának felhasználásával – ragyogó sikerrel, és szinte ugyanakkor a Thália Színház is a Cseh Tamás-Bereményi páros egyik albumából, a Fehér Babák címűből kreált fergeteges zenés táncos színházi estét. Ezen felbuzdulva kerestem meg azt a féltve őrzött Magyar Narancsot, amiben több mind harminc évvel egy interjú jelent meg Cseh Tamással. Gondoltam: ha a véletlen már úgy hozta, hogy Tamás egymás után kétszer is felbukkant nekünk szinte egy időben, akkor már legyen „három magyar igazság”, és olvassuk el ezt az egykori interjút is.
xxx
Tizenöt-húsz évvel ezelőtt azért özönlöttek az estjeidre a fiatalok, mert híre kelt annak, hogy két ember – te és Bereményi – megénekli a kimondatlant. Ma szintén fiatalok tódulnak a nézőtérre, hogy jóllehet a hőskorszakokat ők csak hallomásokból ismerik. Szerinted miért cseng számukra is jól a nevetek?
Talán azért, mert a dalok akkor sem hazudtak és most sem hazudnak. Mindig olyan közös hétköznapokról szólnak, amik joggal érdekelhették az akkori fiatalokat éppúgy, mint a mostaniakat, Soha nem volt célzott közönségünk, de annak idején még nem ismertünk nálunk fiatalabbakat, hát persze, hogy a saját korosztályunknak írtunk dalokat. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy akikkel – úgy tudtuk – közös a nyelvünk, vagyis a velünk egyidősek, kikoptak a színházból talán mert ellustultak, pénz után rohannak vagy gyerekeket nevelnek. Feltűnt helyettük egy csillogó szemű banda, amelyik kíváncsi tájékozódó, és főleg nagyon fogékony. Előszőr azt hittük, hogy egy kukkot nem értenek majd belőlünk, de kiderült, hogy sokkal érzékenyebbek, mint a mi saját, már elfásult korosztályunk.
Jut eszembe, januárban voltál ötven éves. Készítettél ebből az alkalomból valami mérleget?
Mérleget nem. Az ember anélkül is tart az idő múlásától, minek a gondokat szaporítani…
Mit tartasz eddigi csúcsodnak?
Kérdés, mit értünk csúcson? Akkor abból volt nagy is kisebb is, ha a teljesítményt, akkor az egyenletes volt. Nem hiszem, hogy valaha is feljebb voltam a kelleténél, és úgy gondolom, alább sem szálltam. A Frontátvonulás idején kétségtelenül volt egy kiemelkedő ív, akkor a kor is olyan volt, hogy úgy érezhettem magam, mintha fontos volnék. Aztán más idők jöttek, és más dalok, de én nagyjából egyformán működtem közre mindegyiknél. A mi szándékunk és
reményeink szerint csúcs volt a Nyugati Pályaudvar, azt a közönség nem fogja csúcsnak minősíteni, pedig ilyet még mi soha nem csináltunk, és más sem. Ilyet nem mondott el senki az elmúlt százötven évben Magyarországon. Mégis ennek az elfogadtatása ment nehezebben. Akik dalokat szoktak meg tőlem, és most prózát kaptak, kicsit felhúzták az orrukat vagy azt mondták, hogy: vége van a srácnak. Hát szó sincs róla! Üzenem mindenkinek, hogy énekelek tovább.
Az utókor javára hamarosan piacra kerül a Levél nővéremnek, az Antoine és Desiré a frissen felvett Nyugati Pályaudvar mellett, és a kiadó szándéka szerint CD-re és kazettára kerül a Cseh-Bereményi összes.
Az eddigi. Még nem írtunk meg mindent. Most írjuk például a Levél nővéremnek II-t. Decemberben lesz a premierje a Katona József Színházban.
Nem bizarr egy kicsit decemberi premiert kitűzni olyan valamire, ami csak most íródik?
De. De vizsga előtt két nappal hihetetlen teljesítményre lesz képes az ember. Egyébként ez nem az egyetlen kihívás. Egy szuperzenésszel, Másik Jánossal leszek együtt a színpadon, ami külön öröm nekem, ráadásul elektronikus hangszereken fogunk játszani, arról nem is beszélve, hogy a Levél nővéremnek-et próbáljuk túlszárnyalni. Amit persze nem lehet, de megkísérlünk írni egy levelet ennek az évtizednek is…
1992 óta a Katona József Színház tagja vagy. Fontos, hogy kötelékben légy?
Alosztályokra, belső parancsokra, lövészárkokra nem vágyom, de csapatra, valakikkel együtt lenni, igen. Erre a Katona a legjobb hely földrajzi értelemben is, a színvonalát tekintve is. Ebben a színházban nekem minden együtt van. Soha nem próbálták a kezüket rátenni a dolgaimra, szabad lehetek, és annyiszor léphetek fel máshol, ahányszor akarok. Nem várják el, hogy ezt az ő színeikben tegyem, és kölcsönösen szeretjük egymást.
Hány fellépést vállalsz havonta?
Hármat, négyet. Többet nem bírok. Egyre több energia megy el az előadásokra és a felkészülésre és így sokszor a legfontosabb meghívásokra sem megyek el. De azt senki nem számítja hozzá az előadáshoz, hogy télen, amikor délután négykor már sötétedik és a jeges autópályán próbálsz száguldani egy célpont felé, és még a legfontosabb dolgod hátravan, az mennyi energiát vesz el…
Szükséged van valamilyen különleges testi-lelki karbantartásra ahhoz, hogy hozni tudd a formádat?
Örökösen még akkor is, ha nincs előadás. Mindig azt állítom magamnak, hogy holnap fontos dolgom van, tehát nem belefeledkezni bűnös dolgokba. Egy dal körülbelül a harmincadik éneklés után válik olyanná, mint amilyennek lennie kell. Azt hittem, hogy az idő múlásával szűnni fog a szorongásom, de most is mindig úgy érzem, hogy még egy ilyen este, és meghalok.
Estéről estére meghalni a színpadon, a kortársaknak nagy élményt nyújtani, miközben az utókorra „csak” dalokat hagysz. Miért lett vonzóbb hivatás számodra az éneklés, mint az eredeti, a képzőművészeti pályád folytatása? Nem jut néha eszedbe, hogy képzőművészként maradandóbbat alkothatnál?
A kép is elmúlik, ez az évezred is elmúlik, úgy is csak az marad meg, amiről a világ eldöntötte, hogy meg akarja őrizni. Előszőr felháborítónak találták, hogy jön egy festőnövendék, aki neki áll gitározni, de már megbocsátották nekem és ha már elkezdem magamat mutogatni, akkor meg kell felelnem az igényeknek. A dalok húszéves éneklése során olyan meztelenre vetkőztem az emberek előtt, amiből nem lehet csak úgy visszatáncolni. Az már kötelez. Belőlem már nem lesz képzőművész, de a dalokkal hagytam, hagyok valami emléket. És persze titokban úgy gondolom, hogy még 2030-ban is fogják dúdolni őket.
Ha képzőművész nem is – mint mondod, de filmszínész még válhat belőled. Bereményi új filmjében, a Turnéban egy zongoristát játszol, de láthattunk már korábban is vásznon Jancsó nem is akármilyen csapatában. Mások negyedannyi tehetségből filmkarriert próbálnak építeni. Te nem vágysz rá?
Nem török filmszínészi babérokra,, de kalandvágyból kijár ennyi. A csapat itt is óriási: Törőcsik Mari, Eperjes, Bordán Irén, Börcsök Enikő, Benedek István, hogy csak néhányukat említsem. Jól éreztem magam a filmben. A többi majd eldől a moziban.
Beszéljünk egy másfajta csapatról. Annak idején ott voltál a lakitelki sátorban. Manapság politizálsz?
Ott voltam a lakitelki sátorban, de azóta elhatároltam magam mindenféle pártdologtól. A művészek politizáljanak a műveikkel. A dalok a művészek világában mozognak, tudom, ez csak mellékvonal. Nekem akkor is az első számú dolog az életemben olyan dalokat írni, amiket az emberek megemlegetnek Nekem az a fontos, hogy a dalokra szavazzanak.
Ha körülnézel az egykori szavazótáborodban, vagyis az ötvenesek közt, akkor mit találsz te, te és ők miben térnek el legjobban egymástól?
Legtöbbjüket inkább saját nagyapámnak látom… Vezérigazgatók, főorvosok, fontos emberek, és biztos tudásuk alapján lettek azzá. Ezeknek a győzelmeknek az elérése közben azonban elveszítették szabadságukat. Nem szárnyalnak már, nem sasok. Nem járok el olyan helyekre, ahol történhet valami. Nem lehet ott lenni minden jeles eseményen, de nyüzsögni kell. Néha magamon is észreveszem, hogy nem vagyok már róka, nem szimatolok eléggé, pedig ha az
emberből ez a képesség kivész, zárt, savanyú életet kezd élni. Mozogni kell, benézni minden bokor alá, felfedezni rossz helyeket is. Ők ferde szemmel néznek, hogy : „Nem hagyod abba, még mindig nem hagyod abba, Tamás?”
(Megjelent a Magyar Narancs 1993.október 28-i számában.)
Közreadta: R. V.
(Címlapfotó: Benkő Sándor)
