Hároméves voltam, amikor elmesélték, hogy nem nekik születtem, de csodálatos dolog történt velünk, mert mi egymást választottuk: ők engem, én pedig őket. Pontosabban apámat, aki 2022-ben elment a gyerekotthonba körülnézni. Azt mondta anyámnak, hogy megigéztem a szememmel. Egyszer látott csak, de úgy utazott haza, hogy „Mama, megvan a lányka!”. Nyolc hónapos voltam akkor, és ez a bizonyosság határozta meg az életemet. Soha egy percig sem kételkedtek bennem, én sem abban, hogy jó helyen vagyok, mert a lehető legjobb helyen voltam. Ritkán emlegették, hogyan és mi okból kerültem hozzájuk, ez nem volt fontos. De néhány történetre ma is emlékezem.
Például arra, amikor a helyi iskola túlbuzgó igazgatónője, beállított anyámhoz egy táska gyereknevelésről szóló könyvvel. Akkor anyám mindet visszaadta neki, és csak annyit mondott: „Mi majd szeretni fogjuk…”. És szerettek, jól szerettek, jobban nem is lehetett volna.
Az én anyám mindent tudott
Pedig a hetvenes évek falusi világa kemény volt és elutasító. Anyám gyakran hallotta más asszonyoktól, minek igyekszik, kinek építik a házat, hiszen nincs gyerekük. Aztán, amikor már először vitt a karján a templomba, sokan megenyhültek. „Azt kérdezték: Ilonka, ez a lányod? Én akkor olyan nagyon boldog voltam!” – mondta el először talán nyolcvanévesen. De nem baj, hogy csak akkor mondta el, mert mindig tudtam, hogy minden rendben van közöttünk. Apám feszített a gimnáziumi ballagásomon, a diplomaosztómon, és szemrebbenés nélkül, büszkén fogadta a megjegyzéseket, hogy rá hasonlítok.
Anyám pedig úgy tudott rám nézni, hogy amíg élt, kivételesnek érezhettem magam. Sokat mesélt és énekelt nekem. Ma, amikor a pszichológusoktól azt hallom, hogyan kell gyereket nevelni, arra gondolok, hogy az én anyám mindent tudott. Életem legnagyobb ajándéka, hogy ők neveltek. Régóta úgy gondolom, hogy ez több szerencse, mint amennyi egy embernek kijár. Nemcsak mert elfogadtak és befogadtak, hanem hogy ezt ennyire egyszerűen, minden pátosz és kétkedés nélkül tették. Soha nem gondolkoztak azon, milyen géneket örökölhettem, mennyire más a természetem, mint az övék (mert más volt).
A „mi majd szeretni fogjuk” törvénye mindent felülírt mindent, és lassan hasonlóvá váltunk egymáshoz. A mi történetünk egyszerű. Már tudtam, hogy más hozott a világra, de mindig biztos voltam abban, hogy ők az édes szüleim. Apám, aki megtanított biciklizni, akinek mindig volt a zsebében dugicsoki, és aki olyan jóban volt a Mikulással, hogy minden év december elején meghívta egy pofa sörre, aztán ajándékokkal teli zsákkal küldte hozzám.
Anyám, aki mindig ott volt, ahol lennie kellett. Mellettem, a kezemet fogva, az utcánk végén várva a buszt, amellyel jövök, ott volt a telefon végén, bármikor hívhattam, a konyhában, ahol nekem vágta a tésztát, dagasztotta a kalácsot. Értem éltek, olyan természetesen, ahogy ezt minden jó szülő teszi a gyerekéért, és soha nem gondolták, hogy ők többre, nehezebbre vállalkoztak, mint mások.
Apám tizenhét éve halt meg, anyám négy hónapja. Egy hónappal a halála előtt mondta nekem: „Olyan sok örömöm volt benned”. Akkor úgy éreztem, hogy egy rangos kitüntetést, életműdíjat kaptam. Mindkettőjüket végigkísértem életük utolsó, nehéz szakaszán, és könnyek nélkül még nem tudok gondolni rájuk. De ez már nemcsak bánat, hanem csodálat és végtelen hála is, hogy voltak nekem.
xxx
Az örökbefogadás gyönyörű magyar kifejezés arra, hogy egy elhagyott kisgyereket „örökre, egy életre” magunkévá fogadunk. Az alábbiakban három örökbefogadás történetébe avatjuk be olvasóinkat.
Soha nem titkolóztunk
Nagy Andrea és Győry Attila egy testvérpárt nevelt fel. Sára ma 21 éves, kozmetikus, Imola 20 éves, és a családi könyvklubban dolgozik. „Reumás betegségem miatt huszonéves korom óta erős gyógyszereket kell szednem, ezért nem vállalhattam saját gyereket. Mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy akkor örökbe fogadunk. Eredetileg egy gyerekre gondoltunk, de amikor kiderült, hogy a féléves Imolának van egy egyéves testvére is, nem volt szívünk otthagyni” – mondta Andrea.
A családtagok és a barátok is hamar megszerették a két eleven kislányt. Az első években csak elismerő, támogató szavakat kaptak a szülők. „Emlékszem, amikor anyukám mondta valakinek, hogy nála vannak az unokák, megkérdezték tőle, hogy most a szőke kislányról beszél, vagy a barnákról. A szőke volt a húgom lánya, a barnák az enyémek. Nem titkolóztak, sem az örökbefogadást, sem a származásukat illetően, és így sikerült sok kellemetlen helyzetet megelőznünk. Amikor a kisebbik lányunknak konfliktusai voltak az iskolában, meghívtam az összes osztálytársát hozzánk egy egész napos buliba. Utána több anyuka is szólt, mennyire jól érezték magukat a gyerekek.
Mindig próbáltunk lehetőséget teremteni, hogy megismerjenek bennünket mások, és azt hiszem, ezzel nagyrészt sikerült eloszlatnunk az előítéleteket.” Amikor gondokról, kétségekről kérdeztük, Andreának semmi nem jutott eszébe. „Nem érdekelt minket, hogy mit hordoznak a génjeikben. Minden családban van mindenféle, és a betegségem is
alázatra tanított. Nehézséget inkább az állam hozzáállása jelentett, mert amikor hazahoztuk őket, senki nem kérdezte meg, miből élünk. Fél év telt el az örökbefogadási tárgyalásig, de addig anyaságira sem mehettem, mert jogilag nem voltak a gyerekek az enyémek. Az első tárgyalásról a bírónő hazaküldött, mert nem volt nálam orvosi igazolás, hogy miért nem lehet gyerekem. Máig sem értem, miért kellett ez neki, hiszen az is örökbe fogadhat, akinek van saját gyereke.
Azóta sokan fordultak hozzánk tanácsért, akik szeretnének örökbe fogadni, és mindenkinek azt mondom: „Ha előítélettel találkoznak, az ne kedvetlenítse el őket, mert nem róluk szól, hanem mások ostobaságáról.”
Győryék először Sárát vitték haza a gyermekotthonból, majd egy hónap elteltével a húgát is. „Azt mondták, szokjuk meg először a helyzetet egy gyerekkel. Nem volt nehéz, az állami intézetben olyan pontos volt a napi rutin, hogy elég volt ehhez tartani magunkat. Csak az okozott gondot, hogy Sára eléggé nyugtalan volt ez alatt az egy hónap alatt. Éjszaka mindig felriadt, felsírt, és nem tudtuk, mi hiányzik neki. Aztán amikor Imolát is hazahoztuk, megnyugodott. Már az első éjszaka, amikor mindkét kislány itt szuszogott a kiságyban, úgy éreztem, hogy egy család vagyunk.”
Egy hétköznapi család
Mészáros Tünde és férje, Böszörményi Péter műfordítók. A húszéves Fanni, valamint a tizenkilenc éves Flóra szülei. A két lány 2005 januárja óta él velük, nem vér szerinti testvérek. Ma a nagylány holland szakos egyetemista az ELTE bölcsészkarán (jelenleg épp diákmunkákat vállal, és szünetelteti a tanulmányait), a kisebbik pedig a gimnáziumi érettségi után a Gundel-technikumot választotta – vegán-szakács szeretne lenni.
„Annyiban különbözik a történetünk más örökbefogadó családokétól, hogy mi eleve örökbe akartunk fogadni, függetlenül attól, születik-e saját gyerekünk. Eleve kettőt szerettünk volna, és magunk is meglepődtünk, hogy egyszerre hazavihettük mind a két lányt. Kezdetben nagyon jó tapasztalataink voltak, egy kisgyerek mindenkinek édes, aranyos. Az iskolában már kaptak a lányok gonosz, rasszista megjegyzéseket, ezt hol jobban, hol rosszabbul viselték. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy ilyen-olyan okból bárkit érhet bántás, a lényeg az, hogy tudják, hogy ez soha, semmit nem fog levonni az ő
értékeikből, inkább a bántókat minősíti.
Az örökbefogadó szülőknél alapfeltétel, hogy ne aggódják és okoskodják túl az egészet. Tündéék sem gondolkoztak azon, vajon sikerül-e majd magukhoz hasonlóvá nevelniük a lányaikat. „Ha én szültem volna gyereket, akkor sem tudhattam volna, hogy abból a génkészletből, ami a rendelkezésére áll, mi érvényesül leginkább. Akkor sem lett volna rá garancia, hogy ránk fog hasonlítani, vagy hogy ideális lesz a kapcsolatunk. Azért lássuk be, a börtönök nem örökbe fogadott gyerekekkel vannak tele, és vér szerinti gyerekek is tudnak kellemetlen meglepetéseket okozni.
Ha nehézségek adódnak egy örökbe fogadott gyereknél, az nem a gének, hanem a traumák miatt van. Ha egy kisgyereket nem várnak szeretettel, a születése után hónapokig nem tud kötődni senkihez, mert a csecsemőotthonban ugyan ellátják, de nem ölelik, szeretik, és ez óhatatlanul nyomokat hagy a lelkében” – hangsúlyozta Tünde. „Az egészben az a legnehezebb, hogy ezek a traumák gyakran kimondatlanok, és ezért nehéz őket kezelni, gyógyítani. „Sokszor meg sem tudják fogalmazni, mi a problémájuk. Hiába a szülő legjobb szándéka, ha a gyerek maga sem tudja, mi a baja. A lányaink különböző életkorszakaiban mi is különféle megnyilvánulási formáit észleltük ezeknek a traumáknak. Nagy különbség van aközött, hogy valakit a megszületése után vagy néhány évesen fogadnak örökbe, mert nem mindegy, meddig nincs az életében biztonság. Ha ezt akarjuk megadni nekik, nem kell semmi mást tenni, csak úgy élni, mint bármelyik hétköznapi család. Mert hát azok vagyunk – egy átlagos, hétköznapi család, annak minden örömével és nyűgével.”
Angyalok a kottalapon
N. Tóth Anikó egyetemi tanár, író és férje, Béres Gábor, egy hét hónapos kislányt fogadtak a magukénak 2002 júliusában. Anilla már 21 éves, Budapesten, az ELTE-n tanul zenekultúrát.
„Mivel több olyan adoptált gyereket ismertem, akinek csak felnőttkorában mondták el az örökbefogadó szülei a tényt, néhányukban komoly törést okozva, biztos voltam benne, hogy a lehető legkorábban beavatjuk Anillát. A mese bizonyult a legalkalmasabbnak: egy mágneses bábszínház segítségével mondtam el számtalanszor a gyermektelen királyi pár történetét, akik az erdőben találtak két apró gyereket.
Négyéves lehetett a lányunk, amikor karácsonyi szünetben az Ismeretlen ismerős című Halász Judit-filmet néztük, teljesen véletlenül, de éppen témába vágott. Ekkor mondtam el neki, hogy mi is egy gyermekotthonban találtunk rá és öleltük magunkhoz. Akkor annyit kérdezett, hogy hívták az anyukáját, aki a világra hozta. A szünet után az oviban aztán lelkesen újságolta a társainak, hogy az ő anyukája Mária, amiből komoly vita kerekedett, az ovisok ugyanis kijelentették, hogy Mária márpedig a Jézuska anyukája, nem pedig Anilláé. Ehhez tudni kell, hogy az ovis karácsonyi műsorban betlehemes játékot mutattak be, tehát képben voltak Máriát illetően.
Anilla napokig nem tudta megemészteni, hogy nem hittek neki a társai.
Férjem két kórust is vezetett, és mivel nem tudtuk megoldani a gyermekfelügyeletet, hordtuk magunkkal Anillát is próbákra, fellépésekre. Fegyelmezetten ült az ölemben, miközben egyik kezemben a kottát tartottam, a másikban egy csokor színezőt, amelyekkel csupa mosolygó angyalt rajzolt az éppen használaton kívüli kották hátlapjára (mindig elérzékenyülök, mikor előkerül egy-egy ilyen illusztrált kotta). Esténként fürdés után a kádban állva a polcokon sorakozó flakonoknak vezényelt, miközben latin szövegű kórusműveket énekelt halandzsanyelven. Most, egyetemistaként karvezetést is tanul, és két kórus tagja.
Néhány éve meghívtak egy örökbefogadás témájú beszélgetőestre. Szakemberek (jogász és pszichológus) mellett mi voltunk a gyakorló család. Lányunk örömmel vállalta, hogy erről az érzékeny témáról tizenhat évesen a nyilvánosság előtt is beszéljen, s nagyon büszke voltam rá, mert bátran, nyíltan és árnyaltan beszélt a tapasztalatairól. A család, a rokonság, a barátaink támogatóak voltak az örökbefogadást illetően. De az elfogadás képessége nem általános erény, sok nehéz helyzetet éltünk meg a bántó megjegyzésektől a komolyabb konfliktusokig.
És egy egészen friss esemény: néhány napja az udvarunkban találtunk egy keservesen síró cicát. A mamája eltűnt. Olyan kiszolgáltatott, törékeny volt, mindemellett annyira küzdött az életéért, hogy elhatároztuk, őt is örökbe fogadjuk. Anilla meg is jegyezte, „hasonlít a sorsunk…”
Vrabec Mária írása
Közreadta: R. V.
(A kép illusztráció)
