- márciusában a Latinovits Színház Karel Capek A fehér kór című művét vitte színre. Kísértetiesen hasonlít a Capek képzeletbeli országában dúló ismeretlen fertőzés terjedése jelen napjainkra, amikor is elkeseredett harcot vívunk a ránk leselkedő veszéllyel, egy ez idáig ismeretlen kórral, amit ma koronavírusnak neveznek. De miről is szól Capek műve?
Egy képzeletbeli, XX. századi országot szörnyű járvány tizedel. Egyelőre csak az öregeket, az ötvenen felülieket viszi el – de mindenkiből öreg lesz, aki nem hal meg fiatalon. Tudomány, pénz, politika, minden tehetetlen a kór ellenében: mígnem jelentkezik egy fiatal orvos, hogy megtalálta az ellenszert. Csakhogy nem adja ingyen: kizárólag akkor tárja a világ elé a titkos receptet, ha az ország Vezetője, a Tábornoknő, no és a világ összes politikai döntéshozói megfogadják, hogy befejeznek minden háborút.
Magára valamit adó politikai, gazdasági, és tudományos elit nem hajlik meg az efféle hitvány zsarolás előtt, ámde mi történik akkor, ha a kór nem válogat, és a szegények után most már a nagyokra fáj a foga? Azokra a nagyokra, akik tisztában vannak vele, hogy az ország, a világ, mindnyájunk egyetlen reménysugara, boldogsága, egyedüli emberhez méltó elfoglaltsága nem más, csakis a háború?
Erre a kérdésre ad a kelleténél talán kissé csattanósabb választ Čapek drámája a XX. század harmincas éveinek végéről, a fasizmus egyre növekvő árnyékából.
A premier után felkerestem Frigyesi Andrást, aki a darabot rendezte, és aki akkor még a Latinovits Színház igazgatója volt.Tudni kell, hogy Karel Čapek drámája 1937- ben látott napvilágot, amikor Európára a fasizmus vetette árnyékát. A színdarab sokunkban kérdéseket vetett fel. Miért éppen ez a téma tetszett meg a színigazgató Frigyesi Andrásnak?
Miközben környezetem történéseire odafigyelek, törekszem rá, hogy – legalább a nyugalmas éjszakai órákban – hátra tudjak lépni a napi aktualitásoktól, mégpedig olyan távolságra, amely tágabb horizontot képes nyitni. Akkor van esély fontos dolgok általánosabb érvényű meglátására, utóbb hatékony kimondására, ha rálátunk mindenféle szélsőségre, ha képessé tesszük magunkat tendenciák felismerésére. Igyekeznünk kell előítéletek nélkül pusztán a jobb érdekében élni, cselekedni. Ehhez – a horizont tudatos tágításán túlmenően – a moralitás talaján kell maradnunk.
Čapek darabját jó negyven éve ismerem, diákként találkoztam vele. A darabban burjánzó fanatizmus mindig létezik az emberiség történelmében, így sajnos napjainkban is akut probléma. Mai nyersen haszonelvű világunkban bosszant az az etikátlan, cinikus hozzáállás, hogy az emberek alapvetően rosszak – ha nem használjuk ki őket, majd ők fognak kihasználni bennünket. Ennek jegyében harcoltatnak ma a világban több, mint háromszázezer (!) besorozott gyerekkatonát, akik életét a felnőttek végérvényesen tönkretették. (Ki emel szót ez ellen?) Ha túlélik is a konkrét háborús konfliktust, az átéltek okán esélyük sem igen van emberi életre. Az élet értéke devalválódik – persze mindig csak más életére vonatkoztatva. A haszonelvűség miatt önzőkké lettünk. A militáns gondolkodás és az empátia hiánya átszövi hétköznapjainkat. Párbeszéd helyett sokan döntenek az erőszak mellett, többek között ez az oka, hogy elveszni tűnik az értelmes vitakultúra. Helyébe agresszív címkézés, sértegetés, sértődöttség lép.
Biztosan jó az irány? Tudatában vagyunk annak, hogy mi fontos az életben? Egoizmus, kivagyiság, az állandó felhalmozás mint mérce, a hétköznapok mindenkin átgázoló, magabiztos zsivaja. Nincs csönd. A belső értékek keveset számítanak. Sem önmagunkra, sem másokra nem igazán figyelünk oda. Nincs elmélyülés, nincs értelmes párbeszéd. Nincs rá idő, s talán igény se.
Márpedig a művészet, ezen belül a színház különös dialógus. Dialógus a színpadi szereplők között, és dialógus a színpad és a nézőtér között. A művészet eszközeivel folytatható párbeszéd nélkülözhetetlen, mert minden művészet eredménye értékállóbb, mint bármely aktuális hatalom. A jó színház képes arra, hogy a nézőtérre beülő, a napi aktualitásoktól gúzsba kötött nézőt felszabadítsa, tágabb horizontú gondolkodásra késztesse. Ami a napi aktualitások jobb megértéséhez is nyilvánvalóan elvezethet. Egyébként e képességben rejlik a művészet alapvető felelőssége is. A magam részéről ezért vonzódom szilárd morális alapokon álló, derűt és hitet adó – ma kevésbé divatos – szerzőkhöz. Madách és Erkel például nincsenek méltóképpen jelen a mai színházi palettán, pedig nagy szükségünk van rájuk.
A fehér kór a szerzőnek nem a legjobb műve. De az egyik legfontosabb írói tette. Azért vettem elő, mert alkalmat ad a fenti művészeti attitűd kiélésére. A nézők feszült érdeklődése, no és a vastapsos brávózás, amely minden eddigi előadásunkat kísérte, bizakodásra ad okot. Talán többségben vannak azok, akik érzékelik, nem aktuálpolitikai üzengetésről van szó, hanem olyan alapvető társadalmi felelősség megfogalmazásáról, ami ma is aktuális. Természetesen a néző szuverén joga, hogy akár a maga szája íze szerinti aktuálpolitikát olvasson csak ki az előadásból.
A rendezői szándék azonban nem a médiumok stílusában történő üzengetés, hanem az önálló gondolkodásra késztetés, a horizontok egészséges tágítása. Mindig a percemberkék fogalmazzák meg hangosan a „tutit”, de őket gondolataikkal együtt hamarabb elfelejti a közösség, mint a nagyobb összefüggésekre, a tendenciákra rámutató, s ezzel akár a napi érdekeket sértő műalkotást. S bár kénytelenek vagyunk látni, az emberiség nemigen tanul a történelmi hibákból, tapasztaljuk azt is, a morál és az etikus életvezetés, a lélek-mozgatta tisztesség fontos pillanatokban gyakorta felülkerekedik. Ezért hinni lehet benne, hogy a gondolkodó néző segítségével éledhet az a remény, amelyet előadásunk záróképe fogalmaz meg. A gyerekkatonák egyike képes volt minden drill közepette embernek maradni az embertelenségben, s most kezében tartja a kór gyógyításához szükséges szer receptjét. Ha rövidke gyerekmúltjának előítéletekre sarkalló múltját feledni lesz képes, tán tud majd pusztán a jobb érdekében cselekedni és élni.
Major Edit
