A díszpolgári cím átadásakor ez volt a méltatás szövege:
„Papi életpályáját 50 éve kezdte, dolgozott Győrött, Sopronban, Tatabányán és több mint tíz éve Budaörsön. Sokat tett azért, hogy a budaörsi egyházi épületek, emlékhelyek megújuljanak, így többek között sor került a katolikus iskola és óvoda felújítására, bővítésére, újjáépült a Kőhegyi és a Kálvária Kápolna.
Nagy szerepet vállalt a Római Katolikus templom orgonájának teljes restaurációjában és a Mindszenty-szobor felállításában.
Budaörsi tevékenysége során aktív szerepet vállalt a különböző egyházi rendezvényeken, valamint a Budaörsi Passió játékokban.
Az ökumené előmozdítása érdekében jó kapcsolatot alakított ki és tart fenn társegyházakkal.
2011 júniusában tartotta Aranymiséjét, amely papi pályafutásának egyik legkiemelkedőbb állomása.”
És most néhány részlet életpályájából, ahogy ő elmesélte és Várhegyi István lejegyezte a KÖTŐDÉSEK interjúsorozat I. kötetében:
Hét-nyolc éves volt, amikor véget ért a háború. Új idők következtek. Miként érintette az elkötelezett, vallásos családot a változás? Érték támadások vagy hátrányos megkülönböztetések?
Édesapám, Isten nyugtassa, egy leleményes, találékony parasztember volt. A házunk kertjének földje kiváló téglaalapanyagot adott. El is indított még a békeidőkben egy téglavető családi vállalkozást. Húsz-harminc ezer téglát szállított a környéktől kezdve Burgenlandig, a kertben felállított égetőkemencéből. Pali öcsémmel mi is talicskáztuk az anyagot és a készterméket. Ezen vállalkozása mellett édesapám nyitott egy szatócsboltot, amit édesanyám működtetett.
1945 és 1947 között érezhetően nőtt a kommunisták befolyása a társadalomban.
Abban az időben édesapám a keresztény-demokraták Barankovics István nevével fémjelzett ágának képviselőjelöltje volt. Képviselőnek nem választották meg, de ez nem szegte kedvét, viszont számolnia kellett ennek következményeivel. A vidékünkön élő szegény emberek kimondatlanul is a kommunistákhoz és eszméikhez kötődtek. A hozzá közel állók ezt mondták neki: „Jancsi, megtarthatod a téglavetést, ha belépsz a pártba.” Apám határozottan nemet mondott, aminek következményeként elvették tőle az ipart. Alig egy-két éven belül megismétlődött minden, csak akkor a szatócsbolt megtartásának volt feltétele a pártba való belépés. Így veszítette el apám két esztendő alatt az iparjogosítványát és a boltját, mert a vallásos, hívő katolikus meggyőződésével ellentétben állt a kommunista eszme.
Annak ellenére vállalták édesanyámmal együtt a hitüket, és az azzal járó következményeket, hogy tudták, három gyermeket kell felnevelniük, iskoláztatniuk. Azt nem mondanám, hogy ezek után édesapám a perifériára került, de a pénzkereseti lehetőségei jelentősen megromlottak. A vasútnál egy asztalosműhelyben helyezkedett el, ahol csak segédmunkát végezhetett, mert nem volt asztalos végzettsége.
….
Volt annyi földje a családnak, hogy el tudták belőle tartani magukat?
Két-három holdnyi földdel rendelkeztünk, ami kevés volt a család megélhetéséhez. Ez volt az oka, hogy Pali testvéremmel a középiskolás években nyaranta a „kulákoknál” dolgoztunk. (A kommunisták nevezték így a nagygazdákat.) Tisztelettel hívom őket e néven, akiknél a búzát és az árpát arattuk a tizedik kévéért, azaz minden tizedik kévét megkaptunk a munkánkért cserébe. Azért dolgoztunk, hogy iskolába tudjunk járni. Emlékszem, édesanyám a haját tépte, amikor hazavitték a tizedünket, és a szép mennyiségű kicsépelt magot elkobozták beszolgáltatás címén. Hiába tiltakozott édesanyám, nem érdekelt senkit, hogy mi azért dolgoztunk, hogy iskolába tudjunk járni, nem a beszolgáltatásért.
…
Emlékeim szerint abban az időben nem nézték jó szemmel, ha valaki papnak készült.
Tényleg nem nézték jó szemmel, de papnevelés ennek ellenére volt, bár nem olyan széleskörűen, mint 1946 előtt, amikor minden egyházmegyének volt saját szemináriuma. 1953-ban a kommunisták átalakították az egyházmegyei képzéseket. A győri, a szombathelyi és a pécsi kispapképzést és a szemináriumokat összevonták. Azt gondolták, hogy ezzel megnehezítik a helyzetet. Ám mégsem volt annyira rossz, mint amilyennek elképzelték – előnyt lehetett kovácsolni belőle. A Dunántúlon tanult kispapok ennek köszönhették, hogy ismerték egymást. Így akármerre jártunk a Dunától nyugatra, mindenhol találkoztunk ismerőssel. Ez is azt mutatja, hogy minden rosszban van valami jó.
….
A hatvanas évekhez erősen kötődik a „békepapság” intézménye. Hogyan lehetett elkerülni, hogy békepap legyen valaki?
1955-től 1961-ig voltam kispap a szemináriumban. Ennek a világnak létezik egy intézménysora, amelyben a kispapoknak van egy vezérkara, ahol az első embert fődoktornak nevezik. Engem 1960-ban a püspök atya és a szeminárium nevezett ki fődoktornak. Október végén kaptam egy meghívót, miszerint várják a kispapokat a városban tartandó béke-nagygyűlésre. Eldöntöttük, hogy a kispapok nem mennek a gyűlésre. Tehát nélkülünk kellett megtartaniuk a gyűlést. Ennek az lett a következménye, hogy kirúgták a rektort, az egyik prefektust és az egyik teológiai tanárt. Két kispapot azonnal eltávolítottak a szemináriumból. Tavasszal ismét hangoztatták, hogy békegyűlés lesz. Az új rektor behívatott magához minket, és megmutatta a névre szóló meghívóinkat, majd feltette a kérdést, hogy elmegyünk-e. Mint fődoktornak, nekem kellett válaszolnom és azt mondtam: Rektor úr, nem megyünk el. A rektor teljesen kikelt önmagából, marhának és fafejűnek nevezett. Így zajlott az első találkozásunk. Később mellette voltam káplán éveken keresztül.
…
Be akarták szervezni?
Egyértelműen. Azt várták, hogy szállítsak információkat a számukra. Búcsúzóul (egy kihallgatás után, a szerk.) megígérték, hogy utol fognak még érni. Utol is értek. De sosem fájt a megpróbáltatás. Az sem okozott gondot, hogy hazatérésem után a püspök úr áthelyezett Győrből Sopronba. Ugyanakkor a rendőrség nem engedett be a leghűségesebb városba, így kerültem Szőnybe.
…
Mi az, amit nagyon megszeretett itt, Budaörsön?
Nagyon szívesen gondolok vissza újra és újra arra az időre, amikor idekerültem és az Úrnapi körmenet oly nagyon megérintett. A virágszőnyeg, az egész lelkiség, ami áthatotta az itteni Úrnapot, varázslatos volt. Nem szeretek nagy szavakat használni, de a csodálatos jelző itt helyén való. Mondom ezt annak ellenére, hogy már sok helyen megfordultam az előtt – ne feledjük, már túl voltam a hatvanon -, amikor Budaörsre kerültem. .. Az itt töltött évek alatt tudatosult bennem, hogy az 1946-os kitelepítés után itt maradt – az összes lakosság mindössze tíz százalékát kitevő német nemzetiség – családok, közösségek, csoportosulások, egyesületek a budaörsi közösség mozgatói.
…
Amióta Budaörsre került, a polgármester személye nem változott. Milyen kapcsolatot ápolt és ápol a polgármesterrel és a képviselő-testülettel? Különösen érdekes a válasza annak fényében, hogy 2011-ben díszpolgári címet kapott.
Személyes konfliktusom nem volt a polgármesterünkkel, Wittinghoff Tamással. A korábbi képviselő-testületek sem támadták az egyházat, bár világnézetileg más értékek mellett kötelezték el magukat. Mielőtt Budaörsre jöttem, a nagy változások már megtörténtek a városban. Visszaadták a volt egyházi épületeket – amiknek egy részét forintosították-, ez sokat segített a katolikus iskola sorsán. Egy biztos, az egyházi oktatási és nevelési intézmények közmegelégedésre jöttek létre és működnek azóta is. Persze ez már a rendszerváltozás után történt, amikor az élet rákényszerítette a különböző oldalon állókat, hogy szót értsenek. Ideológiai vitáim sem nagyon voltak. Amikor szükséges, akkor elmondom, hova tartozom, mit érzek és mit képviselek.
(A könyv utolsó példánya tegnap még megvolt a Librarium Könyvesboltban a budaörsi Károly király u. 10. sz. alatt!)
(SzK)
