Régen Budaörsön úgy tartották, hogy egy lány akkor mehet férjhez, ha már tud kenyeret sütni. Általában egy héten egyszer sütöttek, a család létszámától függően egyet, vagy többet. Nem használtak hozzá adalékanyagot, ízfokozót, színezéket, hanem kovászt és sót. Ízletesebb lett, ha 2-3 főtt krumplit tettek hozzá, összetörve. Azok a kenyerek nem morzsálódtak és egy hét múlva is megőrizték jó minőségüket.
Még sokan emlékeznek a Dózsa György úti Báder pékségre. A háború után is árultak ott, a helyben lévő boltban kenyeret, péksüteményt. Báder Rici néni évekkel ezelőtt megosztotta velem a régi emlékeit.
-Közös életünket a férjemmel úgy kezdtük, hogy kölcsönt vettünk fel a Budaörsi Hitelszövetkezettől a pékség kialakítására. Ez 1941-ben történt. Boltíves, dupla tűzterű kemencét építtettünk, hozzá raktárt, ahol zsákokban tároltuk a lisztet. Hajnali kettőkor keltünk, mázsaszám dagasztottuk a tésztát, először kézzel, majd később vettünk egy dagasztógépet. Naponta több mint 20 mázsa kenyeret, több száz péksüteményt árusítottunk a boltunkban. A kemencét még előző este felfűtöttük, a parazsat kihúztuk és egy hosszú rúdra csavart vizes zsákkal kitisztítottuk a tűzteret. Akkor az előkészített vekniket a felső részbe tettük, egyszerre 90 darabot, mert annyi fért bele. Ott a meleg jól felhúzta, attól lett olyan könnyű, majd fél óra múlva az alsó részbe raktuk át, azt neveztük „unpakkolás”-nak. Ott sült készre. Majd következett az újabb adag. Úgy emlékszem vissza azokra az időkre, hogy szakadatlanul dolgoztunk, soha nem pihentünk.1951-ben államosították a pékségünket, tíz év múlva a férjem elment a kenyérgyárba dolgozni, attól fogva már nem sütöttünk. Soha nem felejtettem el azoknak a kenyereknek az ízét, amik nálunk sültek.
A budaörsi Báder család
A kenyeret a család részére mindig az édesapa szegte meg, de előtte a kés hegyével három keresztet rajzolt rá. A gyerekek már kiskorukban megtanulták, hogy minden falatot meg kell becsülni. Szerették a zsírost, a lekvárost, a cukrost, a zsíros-paprikást. Ha egy darabka leesett, azt megfújták és bekapták.
Voltak olyan idők, amikor nagyon be kellett osztani a kenyeret. Ha már fogytán volt és a gyerekek még kértek, akkor az anyuka azt mondta: – Pszt. Alszik a kenyér….
Annak is van már jó néhány éve, hogy Kruck Kati néni mesélte: édesapja hősi halált halt az első világháborúban, itthon nyolc gyermekről kellett gondoskodnia az édesanyjának. Egy este a gyerekek sírásra ébredtek. Kérdezték a mamájuktól, hogy miért sír:- Mert nem tudom, hogy holnap mit adok enni nektek…-válaszolta.
A nagyvilágban millión élnek az éhhalállal küzdve. Gondoljunk erre, mielőtt kenyeret, akár egy darabkát is, a szemétbe dobnánk.
s.k.
