„Brutális, ami az ország felé közelít… a veszélyhelyzet szerint tíz megyére adtak ki riasztást… kettészakad az ország… vasárnap régen látott és kellemetlen vendég érkezik…” -félelmetes üzenetekkel csipog rám az okostelefon. Ülök az energiaválság sújtotta, alig fűtött szobában és remegve várom a közelítő órákat. Netán meteoritrajjal ütközünk, vagy orkán tépi ki a kert közepén álló hatalmas magashegyi fekete kőrisfát, de nem. A megannyi vészjósló címre rákattintva csak arról értesülök, hogy megérkezik térségünkbe a várva várt eső, némi széllel persze, mert mi más sodorná fölénk a nedvességet hozó felhőket. Ezenkívül a tájra leszáll a novemberi köd. Látom az erdőt, amint elégedetten magába szívja az áldásos nedvességet, a szitálás teleszórja az alját friss, ehető gombákkal, peregnek a levelek, a természet készülődik a télre, elvégre Mindszent hava van.
„Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény” -írta József Attila Hazám című versében nyolcvanhat évvel ezelőtt. Most sincs másképpen, csak mintha ötödik sebességbe kapcsoltunk volna. Ma mindenkit félni tanítanak reggeltől estig. Az óvodákba beköltöztek a tököt mintázó, riasztó külsejű szellemek, a világháló telített elrettentő játékokkal, a mozikban pörög a horrorfilm, a televíziós tudósításokban folyik a vér, és ma már a percenként ránk ömlő hírfolyam is tele van brutális címekkel.
„Itt a megdöbbentő bejelentés a rizs veszélyességéről”. Lesújtó hírt közölt egy új kutatás: a világ legnépszerűbb körete, a rizs ártalmas lehet az egészségre; a finomított gabona túlzásba vitt fogyasztása ugyanolyan káros a szívre, mint a túl sok cukor. Nahát, pedig egy egész földrész élelmezésében van meghatározó szerepe ennek a tápláléknak, igaz, hogy az ott élők nagy részének nemigen adódik lehetősége a mértéktelen evésre.
Ez is bájos: „Szörnyű titkot rejt a vácrátóti Botanikuskert vadgesztenyefája”. Ha rákattint az ember a huhogó cikkecskére, kiderül, hogy háborús időben fönnakadt valamelyik ágán egy pisztoly, és a bölcs növény sok-sok év alatt körbenőtte és ártalmatlanította a gyilkoló eszközt. Megöregedett, elkorhadt és kivágás közben kigurult belőle a rozsdás karabély.
Fokozzuk a hatást: „Hátborzongató képet készített a fotós, nem fogja kitalálni, mit ábrázol”. Szuperközeli képet rögzített egy litván művész, Eugenijus Kavaliauskas egy hangya arcáról. A cikk szerint a mikroszkóp alatt ötszörösére nagyított felvétel csak erős idegzetűeknek ajánlott. A vörös szemek, a dühösnek látszó arckifejezés, az agyarak egy horrormozi főgonoszához is tartozhatnának.
Valószínű, hogy a kép megtekintése után a legtöbb ember nem tud majd ugyanúgy a hangyákra nézni, mint eddig. Itt a lényeg, ilyen címre, megállapításra még a magamfajta edzett, óvatos szépkorú is rákattint, hogy kibogozza a rettenetes állítást, a fiatalabbak meg elborzadva nézik a technika torzítását, és nem marad idejük a lájkok miatt arra, hogy tavasszal élőben is szemügyre vegyék a békésen vonuló, állhatatos, szorgos kis jószágokat.
Kattintunk ide, kattintunk oda, közben telik az idő, fogy, kevesebb marad gondolkodásra. Zaj is van bőven, ebben nehezebb meghallani a józan ész vészharangjának kondulását, pedig most van rá szükség igazán. Huhogók egész hada intézi éjt nappallá téve, hogy féljünk, de nem attól, amitől félni kéne igazán. Az éberek naponta elmondják, hogy világunk támadás alatt áll, valamennyien ott állunk az összeomlás szélén, de ki figyel erre, és különben is, velünk ez nem történhet meg. Kattintás buborékban telnek napjaink, a világháló zsarnoksága mindent beterít, a ránk ömlő szellemi szemét rabságban tart. A mély elnyeli az értéket és a tetején csillog a talmi. Így kerülhet a rajongott színésznő, Venczel Vera temetéséről szóló tudósítás fölé a disznótoros hirdetés, vagy így festheti alá Verdi Gyászmiséjének legdrámaibb kórusa a Harag napjáról egy bakancshirdetés képeit.
A fedőművelet profi munka volt. Európa elkábított leányként még jól is érzi magát az ölelő karokban és meg sem hallja azok hangját, akikben még pislákol az életösztön.
Még csak szelíd ősz van, de az energiaválságnak hála, már majd megfagyunk, és ha túléljük ezt a telet, elmondhatjuk, hogy legyőztük a gonoszt. (…)
Na ez a brutális, nem az eső, a lombhullás, a leszálló köd. Csak ne felejtsünk majd az indítógombra kattintani, amikor egy illatos reggeli kávé mellett a televízióban nézhetjük végig európai kultúránk, életünk végső pusztulását.”
(s.k.)
