A jó halál kegyelme? Létezik jó halál?
Tréfálkozhatnánk, hogy a halál nem olyan veszedelmes dolog, mert eddig mindig más halt meg. De ez a tréfa is keserű, mert hiába áltatjuk magunkat, a halál bizony kegyetlen. Aki már veszítette el közeliét, az átélte, mennyire irgalmatlan és végleges szakadás történt közöttünk: soha többé nem viccelődhetünk, nem beszélgethetünk, nem koccinthatunk, és sokan a halál okozta fájó sebben élnek.
„Cipősdobozban eltemettünk,
Megnőttél a föld alatt?
Öcsém, akkor mi hittünk?
A haláltól kaptál e- fogat?
Min élsz, ha élsz? Gyökéren, lárván?
Holtak közt bámészkodsz árván?
Életed ránk marad…”
-írta Ratkó József kisöccse halálára.
Jung, a lélektan tanmestere
Ő írja: „A halál a lélek számára ugyanolyan fontos, mint a születés, integráns része az életnek.” Nos, ez az, amivel a gazdaságkori ember képtelen megbarátkozni. Hogy miért? Mert a lelkével nem törődik, nem ismeri, arra nevelték, hogy nincs lelke. Egyszóval materialista. Ennek az ideológiának a szempontjából az öregedés a lehető legszörnyűbb folyamat, mert a gödörhöz, a megsemmisüléshez, a rothadáshoz visz. És ez tényleg elviselhetetlen. Folytassuk Junggal: „Amiként a lövedék röppályája célba ér, akként az élet a halálban és véget, ami ilyenképp az élet egész célja.” És aki ezt nem látja, ebbe már végképp nem törődhet bele, hiszen számára az élet célja a siker, a haszon, a vagyon és az élvezet, és mindez az idő előrehaladtával oda lesz. Pályafutása a nyugdíjjal többé-kevésbé véget ér, a testi élvezetekből is apránként kiszorul, az orvosok tiltják a pörkölttől, a tejfölös uborkasalátától, a bortól. És nem beszélünk a szaporodó fájdalmakról, aki ötven fölött van, általában már nem úgy ébred, hogy semmije nem fáj.
A kultúrában a halál mindig az élet része
Amit materializmusról mondtunk, az nevezhetjük kultúranélküliségnek is. Az történt ugyanis, hogy a civilizáció, vagyis a világ művelésének műszaki része, elszakadt szellemi forrásától és értelméről, a kultúrától. A gazdaságtársadalom gyermeke így példátlan fejlettségű eszközök és eljárások ura lett, viszont a kultúrát , a művészetet, az önmaga fölötti uralmat elvesztette. Az életbe, a saját életébe nincs beavatva, nem tud emlékezni, elmélkedni, önmagával csöndben ülni.
A kultúrában a halál már csak azért is mindig az élet része, mert az igazi élet csak a kétszer születettek számára nyílik meg, akik ebben az életben már megízlelték a halált, Idézhetnénk Szent Páltól, aki azt mondja, hogy a keresztény meghal a bűn számára és újjászületik Krisztusban. Az indiai védikus irodalomból tudjuk, hogy brahim növendék dví-dzsa, „kétszer született” lesz. De inkább az úgynevezett primitívektől tanulhatunk, Günterr Tessmann német botanikus és etnológus írja az afrikai pangwékról, hogy „a szertartás előtt négy nappal az avatandókat megjelölik, a jelet pedig úgy hívják, hogy felszentelés a halálra. Utána egy hangyabolyokkal teli házba viszik őket, majd egy őserdei kunyhóba, ahol egy hónapon át ruhátlanul és magányban élnek, majd a vadonban három hónap után jönnek elő. Végül egy sírt képező gödröt befednek egy maszk formájú agyagfigurával, és az avatandók átkelnek a a gödör fölött, így jelezvén újjászületésüket.” Mindeközben tanítást is kapnak, megismerik a törzs mitikus történetét, a szertartásokat, megértik a nemiség az étkezés szakrális értelmét, a felnőttség felelősségét. És azt a titkot, hogy „a halált mindig feltámadás követi”.
Valószínűleg az őskori festett barlangok beavatási szentélyek voltak, a festmények a második újjászületésre szolgáló anyaméhek voltak. El kell ismerni, hogy alig bírnánk ki a szertartást. Nem a hangyákat, hanem a bezártságot, a magányt és a meztelenséget, ami a holtak telje eszköztelenségét is jelenti: nincs se tévé, se más kütyű, ami összeköt a világgal. Ausztráliától Alaszkáig minden úgynevezett primitív nép fiai kivétel nélkül átestek legalább ezen az első beavatási fokozaton.
De visszatérve Junghoz: ”Ha az élet felszálló ágának célt és értelmet tulajdonítunk, miért nem tulajdonítunk értelmet az élet leszálló ágának? A lélek orvosa, azt az öregembert, aki nem tud elszakadnia az élettől, ugyanolyan betegnek és gyámoltalannak látja, mint azt a fiatalembert, aki nem volt képes megteremteni saját egzisztenciáját. „ A lélek orvosa igen, de a gazdaságkor irányítói úgy látják – és ebben kétségtelenül igazuk van -, hogyha az emberek visszaállítanák a kultúra és a civilizáció egyensúlyát, és megismerve saját lelküket, megtalálnák az élet, s vele a halál igazi értékeit, akkor kiderülne, hogy meztelen a király. Hogy az ő kínálatuk enyhén szólva viszonylagos, ha nem éppen selejt és giccs…
Mi lehetne az életünk értelme?
Talán az, ami halálunké. Tudjuk, hogy miránk is sor fog kerülni. Elveszítjük életünket akkor is, ha erről nem veszünk tudomást, lesz, ahogy lesz, mert a sötét erők a napi veszkődéseink vagy élményeink elterelik figyelmünket egyetlen életünkről. Máté evangélista idézi Jézus szavait a Bibliából: „aki akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem veszti el, az megtalálja. Mi haszna az embernek ha az egész világot megszerzi is, de a lelke a kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?”
De Jézus ott van, mindegyikőnkben, bármelyik szomjazóban, akinek egy pohár vizet adunk.
Ezt a rövid kis eszmefuttatást, amiből fentebb részleteket idéztünk, írója, Czakó Gábor, saját életének egy szívfájdító részletével fejezte be.
„Édesanyám egyszerű asszony volt. Először talán úgy gondolta, hogy életét édesapámnak, egyetlen szerelmének, urának áldozza. De apám eltűnt a Donnál, állítólag fogságba esett, és a Gulágon veszettel rabszolgaként. Édesanyám haláláig várta, és életét nekünk, két kisfiának áldozta. Csöndesen, szorgalmasan, imádságosan, szerényen, minden áldozkodás nélkül. Amikor ideje lejárt, és utoljára láttam a kórházban, már kicsi volt, aszott, mert a szervezete elunta a világot, nem fogadott be éltelt. Csövek lógtak belőle, azokon keresztül táplálták. Élni, igen, persze, akart élni, hogyne akart volna, félt ő is, mint minden ember. Hogyne félt volna! Ám az utolsó napokban álmok kezdték látogatni. Éber, nappali álmok. A kórház ablaka előtt hatalmas hársfa állt – ő így tudta, mert felállnia nem sikerült -, és a fa alatt fehér asztal, fehér székekkel. Ott ültek szerettei. Édesapja, édesanyja, nagyszülei, eltávozott pajtásai és persze édesapám. Rá vártak, csendesen beszélgetve, uzsonnázgatva.Maradt volna, maradt volna szívesen velünk, de szíve mélyén ő hozzájuk kívánkozott, mert igen erős szeretettel várták odaát…”.
A fenti írás Czakó Gábor neve alatt jelent meg a Beavatás nevű sorozat egyik kötetében, a Boldog Salamon Kör kiadásában. . Czakó Gábor sok-sok évvel ezelőtt a kollégám volt egyik rendszerváltoztatás után megjelenő új, jobboldali irányultsági napilapban. A könyvet ő ajándékozta nekem, annak idején és néhány hónapja, könyvrámolás közben a kezembe került. Ebben találtam meg a fenti írást, a könyv utolsó, záró fejezetében szerepelt. Nagyon kedvemre való volt és kifejezetten figyelmeztetésnek éreztem ezt a rám-találást. Meg is ijedtem. Itt az idő, mire vársz? Igen készülnöm kell a nagy útra. De mit csináljak? Hogyan? Imádkozzak? Lassan rájöttem magamtól mintha valaki súgta volna, hogy én vagyok a tét, saját mérlegemre kell tennem életem történéseit, cselekedeteimet, jó és rossz tetteimet, bántásaimat, örömteli napjaimat, bűneimet, vétségeimet, meg a lelkembe ivódó, engem sújtó fájdalmakat, bánatokat. Mindent, ami megmaradt belőlem, ami még él, amire emlékszem, azon tetteimet, amivel másoknak vagy örömet vagy fájdalmat okoztam. Vajon merre billeg a mérlegem? Persze az is eszembe jutott: vajon mérlegelni fogja-e az Úr, amikor előtte állva, bűneim megváltásáért esedezem, annak a sok szenvedésnek és megpróbáltatásnak a súlyát, ami életem során engem elért, és egy életen át megrendített és megkönnyeztetett…
Gondolkoztam később azon, hogy ezt a kis véletlenül megszerzett, engem erősen érintő és elgondolkodtató írást, mi lenne, ha megosztanám olvasóinkkal. Tudom, szokatlan egy ilyen, de gondoljunk elhunyt szeretteinkre, az ő életükre. Apámra gondolok, akit gyerekként halála előtt láttam a kórházi ágyon. Már nem látott, csak sírt és fogta a kezem. Édesanyámmal, testvéreimmel minden este imádkoztunk érte. Halála napján is, vasárnap reggel a templomban, térdelve és könnyezve könyörögtünk, úgy jöttünk haza, azzal a biztos tiszta tudattal, hogy édesapánkat most már biztos meggyógyítja a jó Isten. De mire hazamentünk a templomból, már várt a hír, hogy apánk hajnalban meghalt. A apánk gyógyulásáért imádkoztunk, aki már nem élt! Mégis elvette az Isten! Őrülten haragudtam rá. Azt éreztem, csúnyán becsapott, átvert, hazudott, nem figyelt ránk, árvaságba taszított… Sokáig, nagyon sokáig tartott bennem ez a gyermekként megélt vad harag… Sokáig, nagyon sokáig nem tudtam imádkozni, nem tudtam kérni tőle, dicsőíteni sem tudtam. Tudtam, hogy van, de én nem figyeltem rá. De ő nem hagyott el és valami titkos erővel valahogy visszahúzott engem. Talán azt súgta, hogy ülj mellém, gyermekem…
Tudom, hogy sokakat nem fogja Czakó Gábor írása megérinteni, sietnek, rohannak tovább, de talán akadnak az olvasók közül néhányan, akiket valahogy meglegyintenek a szavai. Most, ezekben a napokban, amikor halottainkra emlékezünk, visszük a virágokat, begyújtjuk a gyertyát, közre adom. Legyenek akár fiatalok, akár idősek, akik elolvassák. Él bennem a remény, hogy ezzel a kis írással talán sikerül az Önök figyelmüket is arra ráirányítani, hogy életünk vágyait, cselekedeteit, és a lelkünket!, nem csak nagyon magasra, nem csak az ég felé kell irányítani, hanem érdemes és kell abba a kiszámíthatatlanra, mély, fekete sötétbe is bekukkantani, amit egész életünkben – valljuk be – hárítani igyekszünk és igyekeztünk. De valamikor Istennek számadást kell adunk. Ő maga a remény.
Czakó Sándor seregnyi könyv írója. A Magyar Művészet érem és a Kossuth-díj kitüntetettje, nem csak író, hanem sok más tudomány birtokosa is: nyelvész, képzőművész és újságíró. Alapító tagja a Magyar Katolikus Újságírók képviseletének és a Magyar Írók Szövetségének, nemrég az interneten olvastam róla azt is, hogy birtokosa a Magyar Érdemérem közép- és csillag rendjének is.
R.V.
|
