Szép őszi délelőtt, kellemes, napos idő, talán kicsit túl meleg is. Nagyobb fiúk testnevelés órája zajlik az utcán, több utcán át tartó futással, elég nagy a kör. A tanárnő kezében ott a stopper. Már a vége „fut” be a célba, mímelve, hogy ők aztán igyekeztek, de többre nem futotta erejükből.
A legutolsó srác csak sétál komótosan, feladva mindent. Éppen mellém ér, amikor azt hallom: „Minek kell ez nekem?” Nem tudtam megállni szó nélkül és azt mondtam neki: „Hogy egészséges legyél, fiacskám!”
Arra gondoltam, futni mindig kellett a tesi órákon, nekünk is, akik azóta már nyugdíjas korúak lettünk. Ha pedig olyan tanárt kaptunk, aki maga is nagyszerű hosszútávfutó volt, mint pl. Tóth Béla tanár úr a budaörsi gimnáziumban még a Rózsa utcában, bizony rengeteget futottunk. Nem volt könnyű, de arra talán soha nem gondoltunk komolyan, minek ez nekünk. Tettük, amit kellett…
Persze, akkor még nem volt számítógép, okostelefon és a tv-műsor is csak este kezdődött. Hogy lehet megértetni a mai fiatalokkal (akiket néha szívből sajnálok éppen a sok csábító kütyü miatt, ami fizikai tétlenségre kényszeríti őket), hogy az egészségükhöz bizony a fizikai mozgás szervesen hozzátartozik? Ez sem könnyű.
SzK
