Mit jön most nekünk ez a vírus a levegőben?

2020-05-02 | Budaörs
A gyerekek csodálkozva olvasnák az alábbiakat. Azt kérdeznék, mi ez? Valami ósdi mese? Ha egy felnőtt olvasná a számítógépe előtt, lehet, hogy azon morfondírozna: vajon miért nem mesélt nekem erről a papám? És ha a manapság legveszélyeztetettebb korosztályból olvasná valaki, aki még megélte a gyermeklét valódi, vad szabadságát, annak talán csak kicsurran egy könnycsepp szeméből …

A parlagfűben elbújva ettük a hangyás papsajtot…

Másztunk fára (máséra is), bújtunk árokba, gödörbe. Estünk és keltünk.
Sőt gáncsoltak is, mégis eljutottunk valahová.
Ha esett a hó, ettünk belőle.
Ha eső, volt, hogy abból is.

Utána a pocsolyákban játszottunk. Ha kezdte felszárítani a nap, akkor a cserepesre száradt sárban. Ha mélyebb volt és hamarabb poshadt, akkor abban.
Ha permeteztek, kicsit jobban megtöröltük a gyümölcsöt. Ha kiírták, hogy permetezve, tudtuk, hogy nem is vigyáznak rá.
Ha láttunk utcai kutat, ittunk. A csőréből. Egymás után mind. Aki nem tudta lenyomni, annak nyomtuk. Nem volt, aki nem tudott inni, és nem volt, akinek nem volt a nyála rajta!
Ha megvágtuk magunkat, lenyaltuk a vért. Ha fájt, csak egyedül sírtunk, mások előtt nem.
Ha valami megcsípett, agyonnyomtuk.
Ha kutya megharapott, máskor elkerültük.
Ha tehettük, harcoltunk más gyerekcsapatokkal.
Ha többen voltak, inkább fociztunk.

Amire kértek, mindent megcsináltunk otthon. Nem mintha szerettük volna, hanem mert tudtuk, utána mehetünk csavarogni!
Gazoltuk a kertet. Etettük az állatokat.
Ha pollent vagy port szívtunk, lenyeltük vagy kiköptük.
A cserebogár nem egy óriásrém volt számunkra, hanem a nyár kezdete. Kipiszkáltuk a “lyukából” és a markunkban tartottuk, hogy csiklandozza.
A lótetűt a tyúkoknak dobáltuk, azok meg mindig összevesztek érte.
Annyi krumplibogár volt körülöttünk a bokrokon, mikor kézzel szedtük (nem permetezve volt akkoriban), hogy Spilberg sírt volna a kameráért, ha látja!

Örültünk, ha a tojást csupasz kézzel még melegen vihettük be az ólból a házba és kesztyűből is csak télit láttunk, eszünkbe sem jutott nyáron a kesztyű!
Ha “vágás” volt a háznál, mostunk belet, ettünk sült vért. Ha szüret, akkor meg ittunk mustot, fosásig.
Ha zöld volt a gyümölcs, zölden ettük. Ha megérett, akkor úgy is jó volt!
Ha elpusztult egy állat, elástuk a kert végében és nem jött érte senki.
Kis kedvenceinknek mind nevet adtunk és velünk éltek életük végéig.
Emlékszünk rájuk örök életünkben.

Nem volt edzőcipőnk, szandálban szaladgáltunk a fűben is és a kövek között is. Ha megvágta vagy megszúrta a lábunkat egy rozsdás vas vagy szög, kaptunk egy tetanuszt. Vagy nem.
És az a vas hol van? Már rég nincs. Mi meg itt vagyunk. Helye sem látszik már, csak emlékszünk rá! Miért? Mert erősít!
Ha leégetett a nap, sziszegtünk. Begyógyult.
Ha megtaknyosodtunk, kaptunk zsebkendőt és azzal jártunk iskolába!
A legtöbben tudtunk tüzet “rakni”! Hajaj, van aki nagyon!
Hordtuk a szenet, vágtuk a fát, szedtünk szálkát! Mondjuk, azt nem szerettük. Nem kellett jelezni, az autók kikerültek.
Aki megtanult a 28-as biciklivel elindulni, az jutalmul akkortól vihette az öccsét, vagy húgát óvodába vele!

Minden, ami kölyökként a levegőn minket ért, az erősített.
Mit jön most ez a vírus a levegőben?
A levegő nekünk a legjobb élvezet!
Ahogy jött, úgy mehet tovább!
Mi maradunk.

Ja és még valami: Akik előttem születtek, azok még bátrabbak voltak!

Szabó Sándor írása

Forrás: hireim.ma

(RV)

Megosztás