„Nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide, és itt is otthonom van” – írta Molnár Mária Óceánia távoli és izgalmas világáról. Ki volt ő, miért és hogyan lett misszionárius a mai Pápua Új-Guineában?
Malomból a műtőbe
Molnár Mária 1886-ban látta meg a napvilágot, egy dunántúli református molnár lányaként. Elemi iskoláit Várpalotán végezte, de családja a megélhetés miatt Budapestre költözött, ahol a fiatal lány is munkát vállalt egy vegytisztító üzemben. Itt érte élete legfontosabb találkozása: kapcsolatba került az Amerikából indult protestáns ébredési mozgalom egyik magyar ifjúsági missziós szervezetével. A Bethánia Egylet tagjai arra kötelezték el magukat, hogy Megváltójukat, Jézus Krisztust akarják életükkel szolgálni. A fiatal Mária is így tett, otthagyta munkahelyét, belépett a budapesti Filadelfia Diakonissza Egyletbe. Európában ebben a korban terjedt el a protestáns diakóniának az a formája, hogy a Krisztus szolgálatára hivatásszerűen vállalkozó hajadon nők családias lakóközösségekben, ám szigorú szabályok szerint éltek, tanultak és végeztek valamilyen szeretetszolgálatot. Mária kiképzését követően a református Bethesda Kórházban dolgozott ápolónőként.Az első világháborúban kezdetben sebesült és lábadozó katonák között szolgált a hátországban, majd a frontra került.
Egy galíciai járványkórházban ápolóként küzdött a himlő, a hastífusz, a kolera, a kanyaró, a malária és egyéb fertőző betegségek ellen, műtéteknél segédkezett, valamint részt vett az ápolószemélyzet kiképzésében is. Helytállásáért Vöröskereszt Érdeméremmel és a Koronás Ezüst Érdemkeresztettel tüntették ki.
A háború után Győrbe költözött, ahol gyülekezeti diakonisszaként és ifjúsági munkásként szolgált. Bibliaórákat tartott, gitáron kísérte az egyházi énekeket, a börtönöket és a kórházakat látogatta, az öngyilkosságot megkísérlők és az utcalányok között is lelkigondozói munkát végzett, állítólag igen hatékonyan. 1925-ben Németországba utazott, hogy nyelvtudását fejlessze. Itt hallott a német misszió vezetőjét beszélni élményeiről.
Életrajzírói szerint e beszámoló hatására Molnár Mária úgy érezte, egy hang őt is oda küldi. Hosszan vívódva a belső indíttatással végül beadta jelentkezését.
„Engem várnak a szigetek” – vallotta.
.A már a negyvenes évei elején járó diakonissza elsőre nem kapta meg a kiküldetéshez szükséges orvosi igazolást (ugyanis 30 év volt a felső korhatár a jelentkezésnél), de nem adta fel.
Kitartóan próbálkozott, megtanult úszni is, állhatatosságát látva végül megadták neki az engedélyt, és 1927 végére az úthoz szükséges anyagiakat is sikerült előteremteni. Kibocsátó istentiszteletén e szavakkal búcsúzott Magyarországtól: „Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán.”
Új otthonra talált
Több mint hat hetes hajóút után, 1928. február 15-én szállt partra társaival a világ másik felén. „Nagyon örültünk, amikor a pálmák közé épített, virágokkal gazdagon feldíszített verandás missziói házacskát megpillantottuk. Egy pillanatra sem éreztem magam idegenül, hanem az első perctől fogva valami kibeszélhetetlen megnyugvás töltötte be a szívem, hogy ezek a feketék az én apám, anyám, fitestvéreim és nőtestvéreim” – emlékezett vissza a megérkezésre.
„Miszisz Doktor nem fél”
Molnár Mária érkezésekor a szigetet 14 ezren lakták, száz-kétszáz lakosú falvakban, pálmalevelekkel borított cölöpházakban.Tizenöt évvel korábban a férfiak még megették legyőzött ellenségeik húsát, és ettől a szokástól valószínűleg még akkoriban is csak az ott állomásozó katonaság tartotta vissza őket.
„Nem félek – mondta Mária , meglepve ezzel az egyik bennszülött törzsfőnököt is –, mert Jézus odaáll az ajtóba, és ha valaki be akar jönni, azt egyszerűen eltolja, és nem engedi be.ˮ
Számtalanszor vállalta a veszélyt, nem riadt vissza sem a régebbi frontszolgálattól, sem a rituális emberevésről épphogy csak leszoktatott bennszülöttek közötti élettől.
Néhány hónap után a közeli Pitilu szigetére helyezték, innen látogatta a környező szigeteket is. Héttől tízig gyerekeket tanított, napközben betegeket gyógyított, majd a felnőttek számára varró-, biblia- és énekórákat tartott, vacsora után áhítattal és sétával ért véget a napja.
Közlekedés a szigetek között.
„Isten fogalmát nem könnyű megmagyarázni a bennszülötteknek, mert primitív hitükben csak szellemek játszanak szerepet” – vallott a nehézségekről. Ám a helyiek visszaemlékezése szerint csodaszámba menő imádságos gyógyító tevékenysége és gitárja népszerűvé tették a „Miszisz Doktor”-t, ahogy ők nevezték a fehér szegélyű fekete fejkendős misszionáriust.
Megtanulta bennszülöttek nyelvét, fordított nekik a Bibliából, bizonyságtétele nyomán többen is hitre jutottak és megkeresztelkedtek. Amikor itthon elmesélte, hogy a bennszülöttek csigakürtöt fújva jelzik az istentisztelet kezdetét, magyar református gyülekezetek egy harangot küldtek vele a pitiluiaknak.
Azt tervezte, hogy külmissziós iskolát indít, de szolgálatának és életének idő előtt véget vetett a második világháború. A japán megszállók eleinte nem bántották a szövetséges németek misszióját, ám 1943-ban összegyűjtötték a külföldieket, köztük Máriát is egy rombolóhajó fedélzetére, a nyílt tengeren pedig kivégezték őket, majd a tengerbe dobták a holttesteket. Hogy miért, arról több teória is létezik: egy hamis vagy félreértelmezett parancs, de a katonai veszteségek miatti bosszúvágy éppúgy lehetett az oka.
Molnár Mária élete, szolgálata és mártírhalála nem volt hiábavaló. Mély lelki nyomok maradtak utána a pápuák életében. Több egyházi intézményt neveztek el róla és emlékét, tanításait kegyelettel őrzik.
„Miszisz Doktor”-ra még a 21. században is emlékeznek a hálás új-guineaiak.
Forrás:Képmás magazin
s.k.
