Múltbanéző (2.)

2021-01-14 | Budaörs
A Magyar Nők Lapja legolvasottabb rovata a Társasági Futár volt. Ez a rovat arról szólt, hogy érdekes, figyelemre méltó kis hírecskéket, társasági eseményeket, házasságkötéseket, zászlószenteléseket, névnapi összejöveteleket, olykor egy-egy bridzspartit, teadélutánt, házasságkötést, új kismagyarok születését és a laphoz hű előfizetők halálát adják közre.

Erre volt a legnagyobb olvasói igény. Az akkori szokások szerint, szinte mindenkor megemlítették az elegáns helyszíneket, klubokat, egyleteket, középületeket, és természetesen névvel, ranggal közölték az eseményen részt vevő ismert celebritások (főurak, politikusok, diplomaták, tudósok, zeneművészek, stb.) névsorát… És nem csak ebben az igencsak kedvelt, hölgyekhez szóló lapban. A társ-lapokban, valamennyi nőket megszólító magazinban is jelen volt ez a „társasági jelenlétolvasás”. Minden lapnál más volt a rovatcím, olykor változtattak is rajta. És persze elegendő helyet, olykor több kolumnát szántak rá, olykor külön szerkesztőt is alkalmaztak. A rovat rendszerint összeolvadt a Szerkesztői hírekkel, azaz az olvasók leveleire adott szerkesztői válaszokkal.

Több lapnál ezt az olvasókkal folytatott „intim” párbeszédet a főszerkesztők maguk tartották a kezükben, hiszen ők nem csak a vezércikkekkel adták meg lapjaik alaphangját, hanem ezekben a „bizalmasabb” levelezésekben a maguk stílusában, szinte „személyre szólóan, de azért mindenkinek” közvetíteni tudták a kor szelleméhez illő – vagy olykor éppen attól elrugaszkodó -, de mindenkor a saját egyéniségükhöz, világfelfogásukhoz, vallásukhoz és életvezetési elveikhez igazodó válaszaikat.

Ebben az ugyancsak véletlenül kiválasztott lapszámban rácsodálkoztam, hogy a szokásosnál fél oldallal nagyobb helyet kapott a Társasági Futár nevet viselő rovat. A szerző, miután hosszasan ledarálta az aktuális társasági híreket és eseményeket, váratlanul a vidéki olvasókhoz fordult. A következőket írta (ne feledjük, a lapnak ez a száma 1947-ban jelent meg) : „Örömmel jelentem, hogy tekintettel a kor követelményire, igen divatba jöttek a pót-társadalmi formák. Vendégeket esténként például nem feketére, hanem fekete utánra hívnak és ilyenkor az esetleges italokon és némi kekszféléken kívül, nem kínálják meg a vendégeiket semmivel. A vacsorák megszűntek, helyüket az aránylag könnyebben beszerezhető hideg felvágottak foglalták el, de az ehhez járó kenyérszeletkéért megkívánja az óvatos háziasszony, hogy vendégei felajánlják kenyérjegyeiket. Fiatal házaspárjaink már nem is hívnak senkit házhoz, hanem közös megegyezés alapján „ki-ki” alapon, kávéházban vagy cukrászdában találkoznak. És ma már az is előfordul, hogy a gavallérok az esetleg nélkülözhető cukor- és lisztjegy-kockákkal kedveskednek ideáljaiknak…”

De ezután hagyjuk a társasági összejöveteleket, fordítsuk figyelmünket komolyabb témára. Mert ugyanebben az újságban felbukkant Zilahy Lajos írónak is a neve. Érdemes megnézni, hogy milyen apropóból. A szöveg nem hosszú, de figyelemre méltó. 1947-et írunk:
„Mint ismeretes, minden már meglevő, és még a jövőben megszerzendő vagyonát a magyar államnak ajándékozta, azzal a kikötéssel, hogy építse meg belőle a Kitűnőek Iskoláját, ahol a legkiválóbb magyarokat nevelik majd a nemzet számára. A vagyonrészek között szerepel az író bombatámadást szenvedett rózsadombi villája is. Az eszme mellé odaállt a magyar ifjúság, és tömött sorokban menetelt fel az Áfonya utcába, hogy jelképesen megkezdjék a bontási munkálatokat. A fiatalok üdvözlésével Padányi Gulyás Jenő országgyűlési képviselő volt megbízva, aki egy vassín megcsendülő hangjával adta meg a jelt a munka jelképes megkezdéséhez. Közel kétszáz fiatal érkezett az ország minden részéből, szövetségek, kollégiumok, egyetemek, ipariskolák diákjai, diáksegítő egyesületek képviselői. Zilahy Lajos elindított egy eszmét, mely gondolat mellé szívvel-lélekkel, és csákánnyal és lapáttal odaállott a magyar ifjúság.”

Ez a kis szöveg felkeltette az érdeklődésemet Zilahy Lajos (1891-1972) magyar író, filmrendező, forgatókönyv- és színművek sokaságának írója, producer és a Magyar Tudományos Akadémia tagja iránt. Az átkosban – sokan talán még ma is -, vagy kétkulacsosnak tartották, vagy nem tudtak róla semmit. Talán itt-ott, kézen-közön felbukkantak betiltott könyvei. Zilahy Lajost az első világháború utáni években tették ismertté és népszerűvé akkortájt megjelenő művei. A két háború utáni magyar középosztály ünnepelt írója és lapszerkesztője és a keresztény-konzervatív körök irányvonalát követő publicista volt. Számos újságban írt, de ugyanakkor kapcsolatban állt másként gondolkodó értelmiségiekkel is. Ő volt az, aki 1935 áprilisában egy találkozót szervezett azzal az erős elhatározással, hogy megpróbálja a közvetítést a népi írók és a Gömbös Gyula miniszterelnököt képviselő írók között. Ezt követően létrejött ugyan egy Új Szellemi Front nevű szerveződés, de ez a törekvése eredménytelen maradt.
Ekkortájt ajánlotta fel a magyar államnak a hét millió pengő ajándékot tehetséges fiatalok képzésére. Híre volt akkoriban, hogy Zilahy villája a József hegyen írók, művészek találkahelye. Az volt valóban, egészen 1944-ig, amikor az első Magyarországra lehullott bomba földig rombolta az író otthonát. A háború után ez a nagyszabású terv már nem valósulhatott meg. (Bevallom, immár arra is kíváncsi lennék, hogy vajon kik és mit építettek fel a lebombázott villa helyén? Mikor? És ha van rajta épület, mi lett a sorsa majd nyolcvan év alatt? Kik éltek és élnek benne? Ki birtokolja?)

No, de folytassuk a ház helyett az íróval, akiről kiderült, hogy 1941 és 1944 között tulajdonosa, és egyben szerkesztője és szerzője is volt a Híd című, angolszász orientációjú folyóiratnak is. És mire kitört a második világháború, Zilahy már teljes mértékben szembefordult a fennálló rendszerrel.
Miután erőteljesen náciellenes volt, Magyarország német megszállása után a fehérvárcsurgói Károlyi-birtokon bujkált a nyilasok és a Gestapo elől. 1945-ben aktivizálta magát, elvállalta a Magyar-Szovjet Művészeti Társaság elnöki posztját, és később Szent-Györgyi Alberttel együtt szerkesztették az Irodalom és Tudomány című folyóiratot, ő az irodalmat, Szent-Györgyi a tudományt. Akkoriban már minden téren érzékelni lehetett a kommunista párt csendes pozícióépítését, térfoglalását, ez mindössze egyetlen esztendő alatt végbement a magyar társadalomban.
Zilahy akkor már nagyon pontosan megfogalmazta, hogy „Nyíltan ki kell mondani, hogy a Magyar-Szovjet Művészeti Társaság csak egy propaganda-szervezet, a világ kultúrájának kimondottan csak egy darabját használja, és fontos politikai szempontokkal van átszőve…” Később, amikor egy tisztviselő propaganda-célokra akarta felhasználni őt, lemondott elnöki tisztségéről.

1947 augusztusában Szent-Györgyi Albert Svájcba utazott nyaralni, Zilahy pedig egy filmfelvétel ürügyén utazott Mexikóba. Előtte nyilatkozott a Színház újságírójának, hogy nem áll szándékában kivándorolni. De egyikük sem jött haza.
Műveit Magyarországon sok évtizedeken át nem játszották a színházainkban, könyvei is tiltó listára kerültek. Emigrációja után 1971-ben, amerikai állampolgárként látogatott először haza. Hezitált magyarországi hazaköltözésről, egy magyarkanizsai ház megvétele is megfordult a fejében, de 1972-ben bekövetkezett halála folytán egyik álma sem valósulhatott meg. Végakaratának megfelelően a budapesti Kerepesi úti temetőbe temették el a Zilahy család sírhelyén.
R. V

Megosztás