Néha jó visszapillantani a mögöttünk hagyott időkre. Jó emlékezni amikor más baja sem volt az embereknek mint kifogásokat emelni. A cikk a következő:
„Dolcevita avagy édes élet a budaörsi lakótelepen
Egy olvasói méltatlankodó levél kapcsán hetek óta kitüntető figyelmet szentelek a budaörsi lakótelep egyik büszkeségére, nevezetesen a rekreációs parkban működő szökőkútra. Tanúja voltam a várva várt parképítésnek, amely több évvel ezelőtt kezdődött és mindannyiunk örömére be is fejeződött, mely – szerintem egyik ékessége lett a lakótelepnek, amely még az 1980-as években kezdett épülni és mára elnyerte tetszetős, a panelprogram áldásos lehetősége folytán minden igényt kielégítő úgy külsejét, mint belső komfortját. 1980-ban még valóban csak egy lakótelep volt, sok szürke házzal és a nevezetes rekreációs park helyén éktelenkedő bódérengeteggel. Akkor még itt működött halas, zöldséges, ajándékbolt és trafik és még megannyi más, temérdek piszokkal. Ma már joggal nevezhető Budaörs lakótelepe lakóparknak. Mert valóban, park lett. Szebbnél szebb virágágyak között sétálhat az itt lakó, válogatott különleges fák árnyékéban kényelmes padokon hallgathatja a madarak énekét, gyönyörködhet a futómuskátlik özönében. Fülünkben kellemes döngéssé halkul az amúgy zajos, de számunkra mégis kedves fűnyíró gépek zaja, tudottan azért is mert nyomukban, nekünk szépül a park zöld pázsitja.
Pár évvel ezelőtt egy szép napon kertépítő mérnökök jelentek meg, mértek számoltak és mi figyeltük az ablakokból mi is történik majd itt a környezetünkben. Jöttek a munkagépek, kialakult a leendő park, majd örömmel láttuk, hogy nemcsak padok, fák és virágok lesznek itt, hanem szökőkút is. Minden elkészült, jött a bizottság az átadásra, majd jött a birtokba vétel. Futótűzként terjedt el az ó-faluban is hogy a lakóparkban szökőkút is van. Jöttek a gyerekcsapatok és mivel itt volt a nyár, mezítláb félmeztelenül, ki-be ugráltak a medencébe Mi itt lakók nem nagyon örültünk ennek a zsivajjal járó örömünnepnek. Valóban édes élet költözött a betonfalak közé. De mint minden csoda három napig tart, a lelkesedés is egy idő után alább hagyott.
A kép persze évről évre változik. Nem vitatom, hogy néhanapján egy-egy gyerekcsapat valóban idelátogat és zajos, önfeledt kiabálással egybekötött pancsolásba kezd, de ez nem jellemző. Viszont öröm nézni az anyukákat vagy apukákat akik kézen fogva vezetik csöppségeiket, ahogyan felemelik őket és megmutatják nekik a szökőkút csobogó vizét. Ahogy az apró kis kezek talán először érintik meg a természet örök csodáját, a vizet amely szabadon zubog, csobog, s mely egyben itatja is a tikkasztó hőségben megszomjazó galambokat, madarakat. A padokat pedig délutánonként vagy esténként ellepik az itt lakók, idősek, fiatalok. Lassan találkozóhellyé válik öregnek fiatalnak egyaránt a park.
Én így látom -az egyébként az ablakom alatt lévő- parkot és a szökő kutat. Lehet hogy rossz időpontot választok a szemlélődéshez, lehet, hogy másik időpontban a tisztelt levél író egészen másként látja azt, amit én nem. Az kétségtelen tény hogy vannak- különösen nyáron- olyan éjszakák hogy a kilencedik emeletig felhangzik vagy a padokon ülők, vagy éppen hazafelé tartó kissé emelkedett hangulatú emberek beszéde, de ez sem jellemző. A hangoskodást megkapnánk akkor is, ha éppenséggel nem lenne rekreációs parkunk. Levélírónk szerint megoldás lenne a szökőkút betemetése, hogy a vízcsobogás ne hallatsszon be a lakásokba. Temessük be a szökőkutat? Ültessünk ide is virágokat? Talán a padokat is szüntessük meg? És akkor mi változna? Nem lenne egy kedves park, végre egy kis csobogó víz nekünk és a madaraknak, renitenskedők pedig továbbra is lennének. Majd kiszednék a virágokat , tovább gördeszkáznának- ahogyan ezt is említi az olvasói levél-, ami szerintem tele van túlzásokkal.
Végkövetkeztetésül pedig csak annyit, úgy tűnik nekünk semmi sem jó. Nem a parkkal és a szökőkúttal van a baj, hanem velünk. Azokkal, akik nem tudnak semminek örülni, semmit nem tudnak megbecsülni. Zajongók, illumináltan hazatérők mindenhol vannak, akár van park akár nincs. A még nevelhető gyermekeinket pedig nekünk kell megtanítani környezetünk szeretetére és óvására. Akik pedig gyerekkorukban ezt nem kapták meg azok felnőttként sem változnak. És még egy. Tanuljunk meg örülni annak, ami körülvesz bennünket és ne sírjuk minduntalan vissza azt, ami sosem volt jó.”
Major Edit
