Múltbanéző

2021-01-12 | Budaörs
Azt mondják, múlt nélkül nincs jövő. Azt is tudjuk, hogy nem könnyű az elmúlt idők restaurálása. Személyes történeteink is szájról szájra járnak a családokban és olykor segíthet, ha feljegyzések, naplók, fényképek is őrzik azokat. De az is lehet, hogy azok a történetek, amiket egykor déd-, vagy nagyszüleink meséltek nekünk, már erősen túlszíneződtek vagy talán inkább kifakultak. Vajon le lehet-e törölni ezekről a port?

Covidos napjaim rendrakási mániája közben jutott eszembe, hogy én a közös tárolóban, egy nagy papírdobozban különös kincseket őrzök, már csaknem húsz-huszonöt esztendeje. Akkor történt, hogy egy ismeretlen idős hölgy nyitott be hozzám a szerkesztőségbe, ahol dolgoztam. Egy kis böröndfélét hozott magával, ajándékot hozott benne. Telis-tele volt régi női magazinokkal: Magyar Nők Lapja, Magyar Úriasszonyok Lapja, Új Idők. Ízelítők a múltból, kukucskálás egy letűnt, régi, sokak által sokáig visszasírt régi világba. Emlékszem, nálunk otthon is túlélte velünk együtt az ostromot egy-egy régi újság. Nem álltam meg, több héten át minden este ezeket lapoztam lázasan. De az akkori pörgésben lehetetlen vállalkozás volt valamennyit átnézni, elolvasni. Ezért egy idő után az újságok belekerültek egy nagy dobozba, azzal a feltett szándékkal, hogy egyszer, majd ha nagyon sok időm lesz, előveszem őket.

És most itt vannak körülöttem, még inkább megsárgulva, megöregedve, szétesve, gyűrötten a régi, elmúlt világ történéseinek tanúi. Élvezettel lapozgatom az újságokat újra, vigyázva, hogy ne szakadjon a papír, és bele-bele olvasok némelyikbe. Szépirodalom, háztartástan, divat, érdekességek, társasági hírek, szerkesztői válaszlevelek, folytatásos regények… Feltűnik, hogy csaknem mindegyikben találok valami olyat, amit akár ma is leközölhetnénk. Mert akár hiszik, akár nem, bizony nagyon sokat találok, ami ma is mond valami érdekeset vagy fontosat nekünk..

Itt van például mindjárt Papp Jenő főszerkesztő (1937. október 20-án) megjelent írása a Magyar Úriasszonyok Lapjából. Ez a lap szépirodalmi, ismeretterjesztő és háztartási folyóiratként jelölte magát. Ahogy kinyitom, megüti szememet a vezércikk címe: Hol kezdődik a házasság? A cikk első mondata: „Könnyű megállapítani, hogy minden jó házasság a szerelemmel kezdődik…” Olvasom tovább, és egyre erősebben érzem, hiszen ennek a nyolcvannégy esztendővel ezelőtt írt esszének a gondolatai máig sem avultak el!

Aztán csak találomra a kezembe veszek egy másikat, amiben rátalálok egy kis írásra, Mindennapi kenyerünk a címe, és megismerteti velem a világ szinte mindenféle-fajta kenyerét. A Magyar Nők Lapja egyikébe is beleolvasok. Ez egy 1942. február elsejei szám, a címlapján Somorjay József repülőszázados és felesége látható. Szép pár. Ez már az az idő volt, amikor már erősen megérintette hazánkat a háború szele…
A lap leközli dr. Németh Kálmán bácsjózseffalvai plébános úr levelét, Bukovinai harangszó, ez a címe. A főszerkesztő keretben közölt megjegyzését idézem: „Ezt a mélyen megindító és költői levelet attól a Németh Kálmántól kaptam, aki példátlan erejével 13.000 székelyt hozott haza Bukovinából.”

Egy másikban, aminek hiányzik a címlapja, Makay Margittal, a csodálatos orgánumú színésznővel készült beszélgetésbe olvastam bele. Őt lehet, hogy még sokan ismerik, hiszen még nyolvan esztendősen is sokáig láthattuk a színpadon. Egyebek közt ő arról beszél, hogy „rendkívül nehéz egy nőnek kivívnia a megbecsülést, akármilyen pályán működik. Kell, hogy határozott, meggyőző legyen a fellépése, ne legyen nőies, ne gőgicséljen a munkahelyén. Ha ingadozik, bizonytalan, már elveszett.” Arra a kérdésre, hogy „Nem veszíti el végleg a nőies varázsát a keményen dolgozó, küzdő nő?”, azt a választ adja a színésznő, hogy „Az igazi nő arra született, hogy színleljen, átváltozzon és formálódjon, ha az élet úgy kívánja. De amikor leteszi a „fegyvert” és kimegy a konyhába, úgy keveri meg a rántást, mintha soha nem csinált volna egyebet. A küzdelmet segítő színlelés nem álság, nem hazugság, hanem lelkierő és akarat kérdése…” Mondta Makkay Margit ezt akkor, amikor már átléptük egy olyan világ küszöbét, amikor a nők nagy része nem a piac egyre növekvő árain töprengett kosárral a karján, hanem éppen a munkavállalás miatt felvállalt kettős szerepének első lépéseit tette meg botladozva.

És néhány szó még az Új Időkről. Őrzöm nagyapám levelezését, aki debreceni otthonukból sok éven át minden héten feladott egy sárga levelezőlapot két fiának, akik már kirepültek a családból, és a fővárosban béreltek közös lakást. Nagyapám két-három hetente (MÁV nyugdíjasként szabadjegye volt) meglátogatta fiait vagy rokonaink valamelyikét a fővárosban. Néha nagyanyánkkal jött, ha rendeltek színházjegyet. Az egyik sűrűn teleírt sárga levelezőlapon egy fontos üzenet érkezett: nagyapánk kiadta az ukázt, hogy valamelyik fia menjen el az Új Idők szerkesztőségébe, mert nem jött meg a múlt héten az előfizetett Új Idők, ezért vegyék meg a hiányzó lapot, és mielőbb tegyék postára… Nos, ennek a lapnak valóban nagy volt a vonzereje. Sok évtizeden át sok rajongója volt – de megérdemelte. Társadalmi, szépirodalmi, művészeti és kritikai képes hetilap – ez állt az impresszumban. A kor legismertebb írói, költői írtak a lapba. Ezúttal a véletlen folytán egy nem sokkal a lap megszűnése előtt kiadott példány akadt a kezembe: az ötvennegyedik évfolyam karácsonyi száma. A címlapon Carlo Maratti középkori olasz festő Mária gyermekkel című csodaszép festménye látható, és mikor lapozok egyet, szokatlan módon máris a Szerkesztői üzenetekkel nyit a lap, jelezve, hogy ennek a műfajnak fontos küldetése van: kapcsolattatás az olvasóval !

Beleolvasok az egyik levélbe, amit egy volt hadifogoly írt magáról. Tavaly még egy moszkvai nagy gyárban dolgozott, és visszaemlékezett arra a rideg karácsonyra, amikor a gyár falai közt dideregve élték át a többiekkel együtt a Szentestét. Nagy öröm volt számára, hogy az idei karácsonyt már itthon ünnepelheti. Az is kiderült, hogy az itteni gyár vezetői pompás karácsonyi ünnepséget, ajándékosztást is szerveztek.

Lapozok, és már meglegyint a rideg valóság, ott vagyok a nagy átváltozás kezdetén, amikor Várnai Zseni itt már a demokrácia ajándékaként számol be az „esőben, hóban folyó kemény hídépítő munkáról a Duna partjain, mert Széchenyi hídjának újra föl kell épülnie 1949-re, születésének századik évfordulójára. A négy kőoroszlán már a régi helyén áll, és köszönti a három már újjászületett testvérhidat. Megemlíti azt is, hogy „mikor a győzedelmes szovjet seregek Budapesten is leverték a fasiszta hordákat, már nem volt egyetlenegy híd sem a Dunán, és a németek utolsó gaztette folytán a két Clark remekműve is megsemmisült… Visszaemlékezett arra, hogy 1945 januárjában, Buda felszabadulása után, amikor először pillantotta meg a híd nélküli, meztelen Dunát, milyen borzadály fogta el. „Az összes átkelési lehetőség csak egy-két rozoga lélekvesztő volt, ezek hánykolódtak a jégtáblák között…”

(Nem állom meg, hogy utaljak arra a káoszra, ami most történik Európa egyik legszebb hídjának felújítása körül. Akkor a hídépítők lázasan dolgoztak. Ma még azt sem tudjuk eldönteni, hogy ki legyen a hídépítő és ki fizesse a révészt…)

Dallos Sándor, Szép Ernő, Fekete István, egy Csehov novella, Nemes Nagy Ágnes által lefordított Rilke vers árulkodik arról, hogy bár most már „az új világrend uralkodik a hidak felett”, azért a lap régi és új munkatársai azon igyekeznek, hogy azért a lap régi fényéből is megmaradjon valami. A lap szerkesztői mindenesetre – bár csak a legkisebb betűkkel szedve, vonal alatt – arra kérik korábbi olvasóikat, hogy újítsák meg idejében előfizetéseiket…

Bízom abban, hogy ezzel a kissé hosszasra sikerült „étvágygerjesztővel” sikerült olvasóink érdeklődését is felkelteni és velem együtt visszanézni a múltba. Igyekezni fogok, hogy időnként önökkel is megoszthassak egy-egy hosszabb-rövidebb írást ezek közül a megsárgult, szakadozott újságcikkek közül. Hiszek abban, hogy némelyikük megérdemli az „utánnyomást”…
R. V.

(Főkép: Zádor István rajza)

 

Megosztás