Már majdnem kész volt a ház, amikor nagycsütörtök éjszakáján csörgött a telefon, hívtak, hogy kigyulladt a ház.
Én még olyan gyorsan nem vezettem. Álltam ott a lángoló épület előtt, és nagyon el voltam keseredve. Úgy éreztem, hogy Isten valamit rám bízott, amit, lám, nem tudtam megóvni. Átfutott rajtam a gondolat, hogy eladom a telket, és befejezem ezt a munkát.
A tűzoltók az épület körül azzal foglalkoztak, hogy ne terjedjen tovább a tűz, de az épület már menthetetlen volt. Amikor beszakadt a tető, a parazsak mint a puskagolyók szétrepültek, elém is leesett egy izzó darab. Nem is tudom miért, de lehajoltam, felvettem és összeszorítottam. Ott füstölt a tenyeremben. Világosan éreztem, hogy a gonosz lélek azt szeretné, hogy dobjam be a törülközőt, de tudtam, hogy Jézus Krisztus azt szeretné, hogy ne adjam fel, ne torpanjak meg a szeretet útján.
Döntenem kellett, és akkor én azt mondtam: Uram, én veled tartok. A lelki és fizikai fájdalom olyan egyértelmű, világos üzenet volt, a gonosz lélek azt akarta, hogy húzódjak le az út szélére, forduljak a fal felé, hunyjam be a szememet és adjam fel.
Az élet azonban nem arról szól. Az élet arról szól, hogy küzdjünk, és nem adjuk fel. Akkor megfogadtam, ha a fene fenét eszik is, én felépítem azt a házat.
Megépült, sokkal szebb és egészségesebb lett. Kőből, téglából, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Életre szóló lecke volt ez nekem, és azóta is sokszor megtapasztalom, hogy a gonosz lélek szeretne a padlóra dönteni, hogy feladjuk álmainkat.
Olyan élmény volt ez, mint Hemingway Az öreg halász és a tenger című kisregénye Santiágójának. Istenélmény, csoda, erre mondom, hogy bármi, ami az életben történik, az lehet bomlasztó, amelyen elesel és feladod, de lehet egy dobbantó is, amely még magasabbra emel és tovább visz életed útján. Ezér nagyon fontos, hogy ott belül, a lelked mélyén tudd elfogadni, hogy van, amit nem tudsz megvédeni, de bármikor elölről kezdheted.
(R. V.)
