Advent első vasárnapja előtti nap, szombaton Anyával leülünk egy parkettára leterített plédre, és elkezdjük készíteni a koszorút. Nálunk ez egy nagyobb procedúrát jelent, ugyanis óriási a koszorúnk, körülbelül ötven centi átmérőjű, amit saját kezűleg díszítünk, ketten. Majd fellógatjuk a nappaliba a kandalló mellé.
Ez a mi kis anya-lánya programunk.
A fenyőt a koszorúalaphoz a kertből vágjuk, sokszor már havasan. Miután drótokkal rögzítettük a koszorúalapra, jöhetnek a díszek: termések, narancsszeletek, fahéj minden mennyiségben, piros szalagok, gömbök és fa figurák, végül az óriási gyertyák. A koszorún túl az egész házat kidekoráljuk. Gyertyák, fagyöngy, és a legkülönfélébb díszek kerülnek elő a padlásról, fényfüzérek és betlehem kíséretében.
Néhány éve a testvéremmel kaptunk a szüleinktől egy betlehemet – vagyis a figuráit. Mind kézzel faragott, egyedi darab. Ez az a típusú ajándék és családi ereklye, amivel reményeim szerint majd a dédunokáim is díszítik az otthonukat, és meghittebbé válik az ünnep.
A díszítésen túl beindul a roráté időszak. A testvérem tavaly minden reggel elment a hajnali misékre. Kezdetben egy kihívásként tekintett rá, majd megváltozott a dolog. A templomba, ahová járt (az iskolája közelében), olyan zseniális roráték voltak, az egyik atya olyan szépen prédikált, hogy a lehető legjobb értelemben függő lett az öcsém, és egy ponton túl eszébe sem jutott nem felkelni: már azért ment, mert élvezte, hogy az atya prédikációjával kezdheti a napját.
Nálam a roráték valódi jó cselekedetekként jelennek meg az adventben, mert aki ismer, tudja, hogy utálok korán kelni, pontosabban képtelen vagyok rá. Mégis, heti egyszer biztosan beiktatom, mert számomra ez jelenti a hangolódást. Az, hogy hajnalban csörög az órám, a sötétben letámolygok az emeletről, összekészülök, és elsétálok a templomba. A kisváros, ahol élek, még ébredezik, néhány autó fényszórói törik csak meg a sötétet. Szeretem azt a látványt, ahogy odaérek a templomhoz, és a sötétben minden irányból emberek közelítenek felé, mindannyian egy közös pontba akarnak eljutni.
Ez egy semmivel össze nem hasonlítható érzés: egy közösséget alkot az a sok ember, aki rorátéra jár. A pihenés helyett Istent választották.
Utána mindenki megy a dolgára, kezdetét veszi a szokásos hétköznapi rohanás, de arra a 30-45 percre mindenki elfelejti a gondjait. Nem érdekel, hogy késnek-e a vonatok, hogy még egy tételt meg kell tanulnom, mire majd a mise után beérek az egyetemre vizsgázni. Egyfajta biztonságot ad, mintha azáltal, hogy a templom falai között vagyok ezekben a reggeli órákban, védve lennék a világ elől. Ilyenkor valóban érzem a kegyelmet, a szeretetet, ami körbevesz minket. Azokon a napokon, amiket misével kezdek, jobban érzem magam, jobb kedvem lesz, és nem vagyok fáradt, hiába keltem korán. Ezek a kedvenc napjaim az adventben. Ezek által kerülök közel Jézushoz.
Az adventben az egyik legfontosabb dolog számomra, hogy megpróbáljak jót tenni a körülöttem lévőkkel, hogy olyanokat tegyek, amiket egyébként nem szoktam. Néhány éve a templomunkban osztottak egy mini kalendáriumot, ami minden napra adott egy idézetet, egy bibliai részletet, amin aztán egész nap lehetett gondolkodni, vagy csak egy kis pozitív napindítóként szolgált. Azóta minden évben előveszem, és megpróbálok ennek megfelelően élni, vagyis imádkozni az idézet alapján, vagy tovább olvasni azt a részt a Szentírásban.
Megpróbálok sokkal, de sokkal türelmesebb lenni. Ez talán a legnehezebb minden kihívás és fogadalom közül, ugyanis rendkívül türelmetlen vagyok. De ilyenkor hátrébb lépek párat, és sokkal szeretetteljesebben viszonyulok az emberekhez. Hiszen mikor máskor próbálkoznék, ha nem az adventben?
Emellett elmegyek a karácsonyi vásárokba Pesten, sétálgatok, nézelődök, beszívom a sült gesztenye, a kürtöskalács és a forralt bor jellegzetes karácsony-illatát. Megnézem a Bazilikára vetített fényjátékot, a Városligetben korcsolyázó boldog párokat. Élvezem az otthont betöltő narancs és fahéj illatot, és minél több időt töltök a (hófödte) szabadban, az erdőben.
Ahogy telnek a hetek és eljön egy újabb vasárnap, este mind a négyen leülünk a kandalló elé, meggyújtjuk a következő gyertyát, és beszélgetünk, olykor felolvasunk egy-egy történetet, vagy csak ülünk csöndben, esetleg valamilyen karácsonyi háttérzene mellett, és vagyunk. Csak úgy.
Mert ennél nincs biztonságosabb és megnyugtatóbb érzés, mint olyan emberekkel együtt lenni és várakozni, akikkel nem kínosak a csöndek, akiknek nem kell magyarázni az érzéseket, akikkel közös ünneprehangolódás valósítható meg.
Mert mit érne az ünnep nélkülük? Mit érne az advent, ha ők nem lennének mellettem? Hiába ragyog a ház, hiába énekelünk divatos karácsonyi dalokat a téren, ha ez a hátország hiányzik. Akikkel átélem a karácsonyi csodát és akikkel a hóban, összekarolva, boldogan sétálok az éjféli misére, és alig várom, hogy meghalljam a templomból kiszűrődő dallamokat. De az már egy másik cikk története…
(Maurer Fruzsina, vasarnap.hu, 2019.12.01.)
