Nem lehetne…? Miért van mégis…? Hogy lehet így…? Honnan vegyük…?
Úgy vélem, ez a kis írás erősen rávilágít annak a harmincvalahány éves intervallumnak a szociális problémáira, amiről ez az újság nem igen beszélt. Békeidőnek nevezték ezeket az éveket a szüleim. Ha visszagondoltak fiatal éveik egy-egy eseményére, mindig hozzátették: ez még békében történt…
Ennek a lapnak külön oldala volt a társasági események közlésére. Beszámoltak a különböző egyletek összejöveteleikről, a gyermekeket nyaraltató Katolikus Karitász működéséről, és az előfizetők ingyen megjelentethették házassági híreiket, az „angyalkáik” azaz gyermekeik születését, nyáridőben pedig olykor két hasábot is elfoglaltak a nyaralási hírek.
A fent említett cikkecske egyetlen, kicsit szélesebb hasábba belefért. És most, 85 esztendővel később, a mai világban élő és szemlélődő emberként valahogy úgy érzem, hogy az akkori olvasók nagy része bizonyára többet böngészte azokat a híreket, ahol az jelent meg, hogy dr. Matusik Jenőné Csopakon élvezi a nyaralás örömeit, Balázs Rózsi meg Fűzfőn, és ahol Iván Miklós és neje Pócsay Irén, tiszaladányi kedves előfizetőjük örömmel közli, hogy házasságát fiúgyermekkel áldotta meg az a Ég. Vajon miért gondolom, hogy sok olvasója csak átlapozta azt az oldalt, ahol azok a kicsit irritálónak ható kérdések megjelentek. Talán azért, mert az újságosnál ma is többen veszik kézbe a bulvár lapokat?
De lapozzunk a huszonnegyedik oldalra, és olvassuk egy kicsit olyan szemmel, hogy lássuk: vajon miben változtunk, nőttünk vagy erősödtünk ez alatt a nyolcvanöt év alatt?
Az újságíró első megállapítása így szól: Illetékes körök nem tanácsolják, hogy gyermekeink főiskolai tanulmányokat folytassanak. Teljesen érthető, mert az intellektuális pályák túlzsúfoltsága miatt a szellemi proletariátus növelését eredményezné. Eddig rendben is volna a dolog. Csak éppen arra nem adnak tanácsot és felvilágosítást senkitől, hogy ily körülmények között milyen pályára küldjük gyerekeinket és honnan vegyék az önállósodásra szükséges tőkét?
A továbbtanulás és a pályaválasztás problémája ma is élő, eleven, nyitott kérdés, szülők és gyerekek is épp úgy küzdenek vele, mint annakidején. De már bárki jelentkezhet egyetemre: nemre, felekezetre tekintet nélkül, és talán még az anyagi nehézségek sem teszik ezt lehetetlenné – feltéve, ha az érettségivel sikerült megalapozott tudást szereznie. A diákok felvehetnek diákhitelt, ha bizonytalanok a pályaválasztásban, fordulhatnak pályaválasztási tanácsadókhoz, és vannak pályaválasztást segítő alapítványok is, amelyek nem felületes tanácsot adnak, hanem okos ötleteket is. De ha valaki kitanul egy kedvére való szakmát, azt kedveli és jól is műveli, talán könnyebben megállja a helyét az életben. És ha saját vállalkozásba kezd fiatalon, nincs kizárva, hogy még valamilyen ösztönző pályázat is hozzásegítheti.
Folytassuk a másodikkal: Rengeteget olvasunk és hallunk a hollywoodi sztárok milliós jövedelmeiről. De egyetlen egyszer sem olvastunk arról, hogy valamelyik sztár óriási jövedelmének legalább parányi részét jótékony célra ajándékozta volna.
Az Amerikából importált celeb- (és biznisz-) világ hírei már korán beszivárogtak a Magyar Nők Lapja hasábjaira is. A sztárok akkor még csak villogtak, épp úgy, mint manapság a mi felkent celebjeink. De tőlünk nyugatra, egy idő után, divatba jött a sztárok jótékonykodása is. (tegyük hozzá, ez a jóság azért ingyen reklámot is hozott a házhoz…)
Mi e téren is jócskán lemaradtunk a haladó világtól, hiszen nagyon sokáig a ránk szakadt kommunista prüdéria meg vasfüggöny elzártságában éltünk. A mi gyorsan felemelkedő és gyorsan felejthető celebjeink (no meg a multicégek vezető rétege) még nem tart ott, hogy mélyen a zsebébe nyúlhasson, és jótékonysága elismerése okán kerüljen fel a bulvárlapok címlapjára. Persze vannak örömmel fogadott kivételek, ha keressük őket, megtaláljuk. Csak néhány példa: Mága Zoltán hegedűvirtuóz számos jótékonysági koncertet adott, Friderikusz, a tv egykori fenegyereke is segít, ha gyerekekről van szó. Erős Antónia a 2-es típusú cukorbetegek apostola lett, B. Tóth Kriszta meg az UNICEF nagykövete, és Majka a jótékonysági árverésének bevételét a Hospice Alapítványnak adta.
Covid jótékonysági koncertek is születtek már: Szörényi, Bródy és Feke Pál is felállt a színpadra, hogy segítse Áder János és felesége alapítványát. Bár még lámpással kell keresni őket, de már jó úton vagyunk…
A harmadik megállapítás: Statisztikusok szerint az elmúlott esztendő folyamán átlag 40%-kal drágultak az élelmiszerek és a közszükségleti cikkek. Ezzel szemben az állami tisztviselők amúgy is szerény fizetése semmit nem változott. Hogy lehet így a családi háztartás egyensúlyát megtartani?
Nos, ezt a költői kérdést ma is feltehetnénk. De arra, hogy a családi háztartás egyensúlyát miképpen lehet mindig az adott körülmények között megtartani, arra épp úgy nem tudjuk a választ, mint azok, akik annakidején feltették. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy lapozgattam már az első világháború éveiben megjelent szakácskönyvek elsárgult lapjait, és talán ott lehetne keresgélni receptet a megoldáshoz a kenyérleves és a sárgaborsó főzelék közelében…
Kétségtelen, ma is van mélyszegénység, vannak utcán tengődő hajléktalanjaink, vannak vidéken élő, minden komforttól elzárt életet élő emberek – de vannak segítő szolgáltatásaink, vannak komoly családsegítő és otthonteremtő intézkedéseink, időseknek otthonok. Most még némelyik csak olyan, amilyen. Ma már az idősgondozás is külön iparág. De próbálkozunk…
A negyedik megállapítás: Pontosan és részletesen tájékoztatnak bennünket az újságok X és Y művésznő legújabb toalettjéről, hajszíne változásáról, autóvásárlásáról, meg arról, miféle botránnyal vonta magára legújabban a közfigyelmet. De egyetlen sorban sem emlékeznek meg egy hatgyermekes családanya hősi életharcáról, vagy egy tisztviselő ember feletti kulturális munkásságáról. Vagy talán az embereket csak a pikáns pletykák érdeklik, nem pedig a mai élet igazi hősei és hősnői?
Igen, az embereket leginkább nem saját maguk, hanem más emberek érdeklik. A sztárvilág pletykái meg a kisebb-nagyobb hazugságok, amiket cáfolni lehet. Érdekes a szomszéd autója, felesége, szeretője, és ha egy ismert énekesnő szül egy ki babát, a bulvárlapoknak megvan a heti témája és lehet őket követni. A celebek ezt ma már számolják. És ők a legjobb anyák, férjek, feleségek, nagyszülők. A magukat újságírónak aposztrofáló hírszerzők felosztják maguk között, melyikük kit követ, és az így megszülető hírecskékből elégítik ki napról napra az éhes bulvárra bukók igényeit. Jól működik a celebipar…
Hogy akkoriban, 85 évvel ezelőtt kik voltak az élet igazi hősei és hősnői? Erről nem igazán szól a fáma. De nézzünk mélyebbre: vajon kik a mi mai életünk hősei? A hétköznapi emberek milliói, akik az életük és a családjuk fenntartásáért küzdenek? Vagy akik igényesen szórakoztatnak minket, akiknek köszönhetjük a színházat, a zenét, a jazzt, meg az operát, a könyveket, festményeket, szobrokat, egész kultúránkat? Vagy inkább azok, akik kutatnak és cselekednek, olyasmivel gyarapítanak minket, ami megkönnyíti vagy megmenti az életünket, épületeket, hidakat, gépeket, autókat, vasutakat építenek, vagy felfedezik a vakcinákat? Vagy azok, akik mások segítésére tették fel az életüket, mint covid idején az ápolók, orvosok, szállítók, pilóták, tanárok, takarítók, katonák, meg az egész ránk zuhant probléma megoldásának irányítói és mindenféle aktív résztvevői, meg akik szívből segítettek másoknak, bevásároltak, autós szolgálatot vállaltak, akár idegeneknek is?
Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy mindannyian kicsit hőssé váltunk ebben a rémes covid- háborúban. És hősök lettek sokat szenvedett elhunyt szeretteink, a számtalan ismeretlen ember, családapák, unokák, édesanyák, akiknek nevét talán majd márványtáblára róják utódaink…
(Folytatjuk)
R. V.
