Emlékszünk még a november 7-i nagy ünnepségekre, a belénk sulykolt Nagy Októberi Szocialista Forradalom eszméire és hőseire? Lenin képe minden iskola falán ott lógott, Marx-al és Engels-szel együtt.
De hogy került a Svájcban élő orosz forradalmár, Lenin, 1917. tavaszán ismét Oroszországba? Kik és hogyan segítették útját saját céljaik elérése érdekében?
1917 tavaszán Lenin hazautaztatása Svájcból Németországon keresztül a „leplombált vagonban” az első világháború legendás történetei közé tartozik. Általánosan elterjedt nézet szerint Ludendorff német tábornok azért szervezte meg az utazást, hogy az 1917. februári/márciusi orosz forradalom után a még harcképes orosz hadsereg maradékainak gyors szétzilálásával tehermentesítse a keleti német frontot a német hadsereg küszöbönálló döntő nyugati hadjáratai előtt.
Ez az alapelképzelés nagyrészt helytálló, de a német politikai vezetés szorult helyzetében egy – később tévesnek bizonyult – logikai sort felállítva ennél is többre, egyenesen különbékére törekedett Oroszországgal, amelyet feltételezései szerint Franciaország is követ majd. Ekkor pedig, még az amerikai csapatok partraszállása előtt teljes erővel Nagy-Britannia ellen fordulhatnak.
Voltaképpen többfázisú, már 1914 végén kezdődő német politikáról volt szó. Németország az első világháborút – főleg az első szakaszában – forradalmi háborúnak tekintette, a politikai világrend forradalmának, amely német befolyást teremt Európában és megdönti az angol hegemóniát Európán kívül. Angliát az antiimperialista erők (Indiában és Egyiptomban), a cárizmust pedig a kelet-európai nemzeti és szociális forradalmak (finn, lengyel, ukrán és kaukázusi népek) támogatásával igyekezett gyengíteni. Oroszországgal szemben pedig az első világháború kitörésétől 1917. márciusig egyfajta titkos „forradalmasító” politikát folytatott.
Ez a summája a dolognak, de nézzünk meg egy-két érdekes részletet is.
A német politika már az első világháború előtt felfigyelt az oroszországi és az emigrációban élő orosz forradalmi ellenzékre. A forradalmárokhoz tartozott Lenin is, aki Robert Grimm svájci szocialista közbenjárására 1914 szeptemberében érkezett Bernbe, és 1917 februárja óta Zürichben tartózkodott.
Alekszandr Parvusz (született: Izrail Lazarevics Gelfand) orosz forradalmár és fegyverkereskedő javaslata, amely receptkönyvhöz volt hasonló, 1915-ben érkezett a német kormányhoz. A politikai rendszer erőszakos megdöntésének teljes eszköztára megtalálható volt benne a szabotázs-cselekményektől kezdve a bakui olajkutak felgyújtásán keresztül az ukrajnai és finnországi nemzeti és szeparatista mozgalmak támogatásáig.
A forradalmi mozgalom élére állítható személyként Parvusz-Gelfand Lenint javasolta. A német Külügyi Hivatal indulótőkeként kétmillió márkát biztosított a fenti célok elérésére. 1915-re az Oroszország elleni keleti front felszámolásának egyik eszköze a „titkos front” felépítése, a hátországi bomlasztás és forradalmasítás lett. A német és osztrák katonai vezetés a hadműveletekkel párhuzamosan titkos ügynökök sokaságát vetette be az orosz hadsereg és kormány destabilizálására s II. Miklós cár megbuktatására.
Az orosz forradalmárokkal 1917 márciusa előtt német részről zömében csak információs együttműködés alakult ki. A német diplomácia gyűjtötte róluk az információkat, de visszafogottnak mutatkozott, beleértve a pénzügyi támogatásukat is.
A fő kérdés továbbra is az maradt, hogyan lehetne különbékét kötni Oroszországgal. 1916. augusztus 7-én II. Vilmos császár így vélekedett:
„Tisztán katonailag szemlélve fontos a harcoló felek egyikét különbékével kiszedni a szövetségből, s azután egész haderőnket a többiekre zúdítani […] Franciaország nagyon gyorsan követné Oroszországot. Ekkor az egész német haderő teljesen a legfőbb hadúr rendelkezésére állna a brit hadsereg ellen, amelynek megsemmisítését az angol kormány jó-rossz békekötéssel megelőzhetné.”
1917. április elején a németek kezdték szorgalmazni a Lenin-csoport hazautazását. Leninnek az utazás előtt nemzetközi jogi és politikai oldalról egyaránt biztosítania kellett magát, ezért 9 pontos utazási feltétellistát állított össze, mert nem akarta kitenni magát a németekkel való kollaboráció vádjának. A vasúti kocsit, amellyel a Svédországba tartó kompig utaztak, „területen kívülinek nyilvánították”, így a Németországon való átutazás során nem kerülhetett sor útlevél- vagy személyellenőrzésre.
Lenin elutazására Zürichből 1917. április 9-én, 15 óra 10 perckor került sor. A 33 utas között 19 bolsevik volt, Lenin és felesége mellett közeli munkatársai. Az emigránsbizottság határozata ellenében elért elutazás lármás kiabálás közepette történt; az elutazókat „provokatőröknek, lumpeneknek, disznóknak” nevezték. Az utazás a Singen–Offenburg–Mannheim–Frankfurt–Bergen–Saßnitz útvonalon zavartalan volt. A német hatóságok mindenütt figyelmesek voltak hozzájuk, s gondoskodtak ellátásukról.
Lenin a Treheborg–Malmö–Stockholm–Tomio–Bjelo–Ostrov útvonalon április 16-án este érkezett angol tisztek kíséretében Szentpétervárra, ahol lelkes munkástömeg fogadta. Hazautazásával Lenin utat mutatott a még Svájcban maradt orosz emigránsoknak. Néhány nappal hazaérkezése után emigránsok újabb csoportjai fordultak átutazási kérelemmel a német kormányhoz, éspedig hasonló feltételekkel, mint a Lenin-csoport. A sikeres utazás hatására az antant is lehetővé tette az emigránsok szövetséges területen való hazautazását.
Leninék Péterváron nemsokára lelepleződtek. Puccskísérletük után a rendőrség átkutatta a bolsevik pártirodát, ahol számos kompromittáló iratot talált. Lenin a német ellenség ügynökének bizonyult. De mivel hírt kapott róla, hogy letartóztatás fenyegeti, a finn határ közelébe menekült.
Mivel a német kormány a sikertelen bolsevik puccskísérlet után úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Lenin talán mégsem tudja olyan gyorsan megdönteni az oroszországi rendszert, 1917. szeptember végén (október közepén) északnyugatról támadást indított Oroszország ellen. A németek előtt rövidesen nyitva állt az út Kronstadt és Szentpétervár felé. A bolsevikok október 12-én (25-én) megalakították a Forradalmi Katonai Bizottságot, amely hivatalosan a német invázió elleni védelmet, valójában azonban a kormány megdöntését célzó puccs előkészítését szervezte.
Lenin – több hazai és nemzetközi körülmény figyelembevételével – 1917. október 25-re (november 6-ra) tűzte ki a fegyveres felkelést, s végül sikerrel járt. (Ezt tudjuk…)
Az antantországok mindent elkövettek, hogy Oroszország Lenin vezetése alatt is folytassa a háborút Németország ellen: hatalmas összegeket, élelmiszer-szállítmányokat, fegyvereket, katonai tanácsadókat és zsoldemelést kínáltak fel. Lenin azonban mindezt elutasította.
Mi történt a bolsevik hatalomátvétel után?
Az Oroszországgal megkezdett fegyverszüneti tárgyalásokkal – mint a különbéke felé mutató első lépéssel – Németország elérte első taktikai célját. 1917–1918 fordulója a birodalom számára kedvező történelmi pillanatnak látszott. Kecsegtetően sejlett fel a kontinentális keleti impérium berendezésének lehetősége, amely a nyugati fronton is magában hordozza a győzelem lehetőségét. Nagystílű európai és tengerentúli hódítások és csábító világhatalmi álmok kora volt ez a birodalomban.
A breszt-litovszki békeszerződést 1918. március 3-án délután írták alá, lényegében olyan formában, ahogyan a németek a támadás megindítása és március 1. között kidolgozták. A 14 cikkelyből álló szerződés területi határozatainak értelmében Németország annektálta Lengyelországot, Litvániát, Kurlandot, Livóniát, Fehér-Oroszország és Észtország jelentős részét. Oroszországnak ki kellett ürítenie Kelet-Anatóliát, Ardahan, Karsz és Batumi vidékét.
1920 nyarán a szovjet csapatok offenzív stratégiájuk jegyében már Varsó alatt álltak. Lenin azt feltételezte, hogy a lengyel–szovjet háború a nemzetközi osztályharc döntő csatája lesz. Egyrészt attól tartott, hogy valamennyi kapitalista ország egyesül a győztes Szovjet-Oroszország ellen, másrészt azt remélte, hogy Lengyelország és Németország proletariátusa a szovjet fegyverek sikerén felbátorodva saját kormánya ellen fordul és szolidárisan cselekszik majd a Vörös Hadsereggel. A Vörös Hadsereg 1920. évi „Fel Berlinbe!” jelszava azonban Varsó alatt meghiúsult.
Tanulságok
Jogosan vetődhet fel a kérdés, mennyire voltak tudatában a németek annak, kivel is van dolguk. A német politika felelős vezetői valóban úgy vélték, megállapodhatnak a forradalmi erőkkel abban bízva, hogy a forradalom megáll a német császári kapuknál? E cél érdekében minden eszközt elfogadtak, anélkül, hogy a kellemetlen következményekre gondoltak volna…
(Forrás: rubicon.hu)
(SzK)
