Nyári kalandok: Marocco

2021-07-26 | Budaörs
Régen volt utazásaim egyik legszebb emléke Maroccó, Erről a felejthetetlen utazásról szól az alábbi kis írásom, amit szívesen ajánlok kedves olvasóimnak.

Pár évvel ezelőtt egy szép májusi napon kezembe vettem egy utazási magazint és önfeledt lapozgatásba kezdtem. Csodás fotók, gyönyörű vidékekről, utazás a világ minden tája felé. Istenem, milyen jó is lenne egyszer, csak egyetlen egyszer egy ilyen útra eljutni- gondoltam. Hihető vagy sem, de néha a sóhajok olyan magasra szállnak, hogy azok valami csoda folytán valóra válnak. Gondolataink egy felejthetetlen, isteni utazáson jártak. Egyre többet forgattuk a magazinokat és végül is döntöttünk. Utazunk. Utazunk! Utazunk!!!  Igen! Nem álom. Lehet tervezgetni, csomagolni és indulni. És így is lett.

Izgalommal teli várakozással foglaltuk el helyünket a méreteiben is fenséges Condor légitársaság Boing 767-es fedélzetén. Az úti cél Agadir, a mesés Marocco egyik nagy városa és onnan még ki tudja hová. Lassan elindultunk, a gép kerekei még nagyokat döccennek a kifutó betonján, majd hirtelen felbúgtak az óriási motorok és őrült gyorsítás után, máris fentről láthattuk a világot. És egyre feljebb és feljebb fel a felhők fölé, mint a mesebeli varázsszőnyegen. Agadir csoda szép csupa márvány repülőterére mely csendben várakozott, úgy robbant be zajos turistacsapatunk, mintha megszállni készültünk volna a várost. A határőrök homokszínű egyenruhában mosolyogva fogadtak bennünket. Majd rózsaszinű ruhás, fekete bőrű férfiak siettek segítségünkre a nehéz csomagok láttán, nem kis borravaló ellenében. Siettünk a ránk váró légkondicionált buszhoz, mert a hőség szinte belenyomott mindenkit a forró földbe, pillanatok alatt patakokban folyt rólunk az izzadtság. Ha beszálltunk a még álló autóbuszba, az egyenesen szörnyű volt, de a kinti forróság sem volt sokkal jobb. A buzgó arab kocsikísérőnek elhaló hangon mondtam, hogy kapcsolja be a légkondicionálást, de ő rám nézett és hamiskásan mosolyogva, színpadi pózzal kezdte törülni a homlokát, tudomásomra hozván, hogy ha már idejöttél izzadj te is egy kicsit és törölgesd csak szépen a homlokodon gyöngyöző cseppeket. No de a busz hamar megtelt és a megváltó motorzúgással egyidőben a levegő is eljutott hozzánk. A busz sok szállodánál megállt, mindenhol kiszállt egy – két utas, mígnem megérkeztünk az Al Mohadesba. Mennyit nézegettük a prospektus egyetlen kis képét, ami nem sokat árult el abból amit a valóságban láttunk. Kívülről semmi különösebb, de amikor beléptünk a 408-as szobába és a londiner félrehúzta a nehéz sötétítő függönyöket, ámulatba estem. Nemcsak a szoba ízléses berendezésén, hanem arról a felejthetetlenül álomszép látványtól, ami elém tárult, amikor kiléptem a teraszra. Fenséges, gyönyörű kert, ilyennek álmodhatta Isten a paradicsomi kertet, ahol minden szépet és jót összehalmozott. Félkörben fogta körül ezt a belső kertet a szálloda, égígérő pálmafák, színes buchenvillia bokrok, hibiszkuszok, kaktuszfenyők mesteri összhangban és a kert közepén kobaltkék úszómedence, csobogókkal, kényelmes, hófehér napozóágyakkal, ernyőkkel. Pagoda tetejű épületegyüttes, ez volt két hétig a főétkezések helye, terasz és megint színes bokor, süppedő fűszőnyeg és béke és csend és nyugalom. Ez az, amiről álmodozni szoktunk.

Másnap Agadirri sétára indultunk. Elegáns szállodasorok, árnyas kertekkel, bankok, üzletházak, széles sugárutak pálmafákkal és eukaliptuszokkal. Szinte mindenhol a királyt éltető képek, transzparensek. Az ország lakói berberek, négerek, zsidók. Az utcák házsorai egyemeletesek, ablakaik bolthajtásosak és mindenhol üzletek. Ipari kereskedő nép. Szép portékájukat – réztányérok, szőnyegek, marokkói díszes művű tőrök, fafaragások, karperecek, ónix kövek – az utca kövezetére rakják, a tehetősebb állványt emel, és arra rakodik már kora hajnalban, hogy mire jön a hőség, ő a ponyvák hűvösében várja a várvavárt vevőt. Mert itt nem lehet csak úgy sétálni és nézegetni a sok csecsebecsét. Itt vásárolni invitálnak, erőszakos kedvességgel. És feltétlenül alkudni kell, másképp nem is vagy igazi vásárló. Alkudozni, és ha nem sikerül, határozottan odébbállni kell, mert akkor jön meg az igazi hatás, az addig oly hajthatatlan mégis csak enged, és boldogan csomagolja be az árút egy darab újságpapírba.

Pár nappal később Marrakehbe utaztunk.

Már hajnali 5 órakor keltünk, kávét főztem, az egyetlen hazai íz, ami elkísért. Azután 6-kor indulás. Idegenvezetőnk egy igazi hadzsi volt, hosszú fejér kaftánban, lábán citromsárga, hegyes orrú papucs, a fején piros fez.

Névsorolvasás, felszállás, indulás. Nagyon hosszú út állt előttünk. Marrakech oda-vissza 700 km. Már pirkadt, amikor elindultunk keresztül Agadiron. Elhagyva a szállodasorokat, bank épületeket, egyre beljebb jutottunk a valóságba, alacsony vályogházak, ezeket fallal veszik körül. Feltűnően sok a műhely, ócskavas hegyek, biciklik, motorok, autók, majdnem minden műhelyben vagy előtte kiszuperált autókat szerelnek. Van aki dolgozik, van aki zsebre dugott kézzel ácsorog, bámul. Vagy guggol végkimerülésig egy fal tövében vagy egy fa alatt. Homokszínű burnuszban koldusféle csoszog, mezítlábas gyerekek bámulnak az autóbusz után és integetnek, mint minden gyerek, mert a gyerekek szerte a világon mind egyformák. Azután elhagytuk a várost és elértük az Atlasz hegység vörös vonulatát. Lankás tájak után egyre jobban emelkedik az út, lassan már csak mi vagyunk és maga a rendíthetetlen természet. Az évezredek óta égbe meredő vörös, kopár sziklák, mély vízmosások, kőlavinák maradványai mindenfelé. A növényzet gyér, alacsony fűféle a kecskéknek, és ritkán növő, alacsonyabb facsoportok. És néha egy-egy ház, idehaza tanyának mondanám. De emberi lélek csak ritkán fordul elő, pedig a házat lakják, holott úgy látszik mintha még teteje se lenne, csak vörös, anyagfalak kis nyílásokkal.És belül micsoda hűvösség! Amilyen szegény a maroccoi ember, olyan istenáldotta ösztönös építő a meleg déli nap ellen. Hosszú kilométereken tartott az út, néha egy-egy szamaras embert láttunk és egyszer egy asszonyt egy kis gyerekkel, de hova mehettek, fogalmunk sem volt, mert sem közel, sem távol településnek nyomát sem láttuk. A busz légkondicionált levegőjét egyikünk sem cserélte volna fel az egyenlítői forró napsütéssel. Róttuk a kilométereket.  Ali barátunk nemes egyszerűséggel fölpolcolta papucsos lábát mint valami zászlót és békésen szunyókált.És egyszer csak megérkeztünk Marakeshbe, az Ezeregyéjszaka mesevárosába. Kiszálltunk a buszból, és szorosan Ali barátunk mögött tömörültünk, aki egy fonott zászlót tartott rövid szálú, göndör feje fölé. Ez volt egész nap a “templomtorony” mindig ezt az irányt követtük. Ő csak ment rendíthetetlenül a nagy tömegben, a bámészkodó koldusok, nepperek áradatában. Minden nevezetes helyen támadásra kész árusok, az egyik karperecet ráz az orrod előtt, a másik övekkel próbálkozik, a harmadik pénzt kér ha filmezed és mindez gyors ütemben, mert Ali megy elől rendíthetetlenül. És jaj annak, aki lemarad. Bábeli zűrzavar, tevék, szamaras kordék, tülkölő autók, biciklik, por, piszok, tömeg és már mást nem is kívánsz, csak eltűnni innen, mert megfojt, körülvesz az egyre erőszakosabb tömeg. Kis fiúcska került elém, alig látszik ki a porból, figyelni kezdem, az előttem lihegve igyekvő turista farzsebére tapadó tekintettel lohol a gyerek, az orra már szinte belefúródik a hőn áhított briftasniba. Hohó, gondolom, micsoda! te kis zsebtolvajka és megpenderítem finoman, de határozottan ki a sorból. Akkor veszem észre a mellettem buzgón karperecet csörgető, sokszínű burnuszos asszonyt, arcán festett jelekkel, mond valamit, alig értem, de megértem: Sejsze- mondja németül, ennyit már ő is tud. Mérges, hogy nem sikerült a manőver, fogja a fiút és már el is tűnik a tömegben. És közben iszonyú a forróság, a sok tolakodótól alig látunk valamit, pedig milyen szép régi 2000 éves város. Ali barátunk megment bennünket, egy sikátoron át betereli a csoportot egy hűvös királyi temetőkertbe. Királysírok több évszázadig rejtőzködtek a szem elöl, mígnem egy véletlen folytán megtalálták. A királyok mellett itt vannak eltemetve a feleségeik és gyermekeik is, és kint a kertben a hű szolgák alusszák örök álmukat. Gyönyörű ez a kert, melyet közrefog maga az épület, remekbe szabott háremtermek, mozaikpadlók és mozaikfalak, kőcsipkék, ólomüveg ablakok. És jó hűvös mindenütt. A kertben óriási pálmák, virágzó buchenvillia bokrok, kis ivókút, végtelenül kellemes. Már – már féltünk az út további részétől, de menni kell. Gyalog érünk a zsidó negyedbe. Olyan az egész mintha nem is a huszadik században, hanem a valamikor régen volt világban járnánk. Mintha a biblia képei között sétálnánk, olyan közelivé válik a múlt körülöttünk.

Majd újra tovább indulunk a tömegen át, a tikkasztó hőségben, mígnem Ali egy bolthajtásos hatalmas rézkapun terel be bennünket. Egy szőnyegkereskedő házában találjuk magunkat. Sejtelmes félhomály fogad és leültetnek bennünket egy kellemes, hűvös teremben, a falakon, a földön színes perzsaszőnyegek szerteszét, körül pedig kényelmes kanapék. Oda leülünk mindannyian és jön a kereskedő embere, aki lázas sietséggel görgeti elénk a szebbnél szebb szőnyegeket. Mindenkinek nagyon tetszik, de még a tehetősebb német turista is csak mosolyog, senki sem vásárol. A földszinten ezüst és alpaka edények, tálcák, szelencék, tükrök, gyönyörű fénylő összhangban.

Egy sötét sarokban fekete bőrű fiatalember ül, egyik lábával hajt egy szerkezetet, kezében kifeszített spárga, begörbített lábujja éles pengét fog, ezzel faragja ki másodperc alatt a sakkfigurát, amit kedvesen felém nyújt. És a nagy melegben jólesik a házigazda kedvessége, mindenkit megkínálnak egy pohárka forró fodormentalevelével ízesített teával.

Majd búcsúzunk, sietnünk kell, mert vár az ebéd. Vörösagyag épület előtt állunk meg, ablak sehol sincs rajta. Odabent pazarul berendezett szállodában találjuk magunkat, hűvös csend, feszülten várakozó pincérek, és egy mesterien megrakott, pompás finomságok súlya alatt roskadozó svédasztal, halastálak, majonézes, aszpikos költemények, gyümölcsöskosarak. Eláll a lélegzetem. Erre nem számítottam. Kultúrában, ízlésben, vendéglátásban vetekszik itt minden az európai szállodákkal.

Ebéd után indulás tovább, bekerülünk a kereskedők sikátorába, egyik éri a másikat, mindenki árúsít de senki sem vásárol. Elérkezünk a mesterek utcájába, a kinti forróságot kirekesztő sikátorokban ülnek, kalapálnak, ősrégi ötletes szerszámokkal. Olyan érdekes minden, hogy napestig el lehetne nézelődni, bámészkodni. De nem lehet. Kár hogy ennyire kell sietnünk. Mert Ali megy elől rendíthetetlenül és osztja a baksist a sok kéregetőnek. Egyszer csak odacsapódik hozzám egy kék burnuszos, 12-13 év körüli leányka, szája fekete háromszögletű kendővel fedve. Ő is karperecet árul, de csöppet sem tolakodó. És hűségesen jön mellettem, és egyszer csak levesz egy karperecet a sok közül és nekem adja. Mikor azonban látja hogy nem veszem meg a felkínált karperecet, visszakéri.

De jön velem, minden tolakodótól véd, figyelmeztet a lábam alatt lévő tócsára, kőre.

Lassan szürkülni kezd az ég. Ali hadzsi vacsorához invitálja a csoportot. Irány a híres szórakozóhely, Dares Salam. Ámulok és bámulok. Mintha kétezer év előtt járnék. A szultánok és kalifák birodalmában. Félhomályba burkolódzó szalon fogad bennünket és miközben belesüppedünk a kényelmes kanapék bársonyába, pompás falatok, hastáncosnők társasága és műsora szórakoztat bennünket. Peregnek a filmfelvevő kamerák!

Aztán mint mindennek, ennek is vége, kitódulunk a forró éjszakába. Az utcákon, sikátorokban hömpölyög a tömeg, újra “támadást “intéznek csoportunk ellen, de senki sem vásárol már semmit, igyekszünk vissza az autóbuszhoz. Beszállás, indulás vissza Agadirba.

Az éjszakai hold fényében megvilágított Atlasz hegység vonulata kíséri csoportunkat. Behunyom a szemem. Szép volt. Félelmetesen szép. Viszontlátásra Fatima, viszontlátásra Marocco.

Ennek a nyári kalandnak már több éve, de szerencsére az élmények emlékké váltak, fényük nem halványult el. Marocco, az afrikai világ varázsa számomra örökre megmaradt.

Major Edit

Megosztás