A II. világháború utolsó hónapjaiban az amerikai vezetés elhatározta, hogy bármi áron lezárja a konfliktust. Minden bizalmukat a Manhattan-terv keretében megalkotott, korszakalkotó fegyverbe helyezték: az atombombába. A „13-as számú különleges bombázóküldetés” célja az volt, hogy demonstrálják ezt a páratlan pusztító erőt. Az atombombát szállító B-29-es bombázó a Csendes-óceánon fekvő Tinian-sziget amerikai katonai bázisáról indult útnak. Az Enola Gay fedélzetén többek között Paul Tibbets ezredes, William „Deak” Parsons fegyverszakértő és a világ első, éles bevetésre kész nukleáris fegyvere, a Little Boy utazott.
A Hirosimára ledobott Little Boy szinte teljes egészében eltörölte a japán várost a föld színéről.
Miért éppen Hirosima vált a Little Boy célpontjává?
Hirosima nem véletlenül vált célponttá. A japán város stratégiai szerepet töltött be: ipari
központként hadiüzemeknek és katonai kikötőnek adott otthont. Mivel korábban elkerülték
a bombázások, ideális helyszínt kínált a nukleáris fegyver hatásainak megfigyelésére.
A küldetés célja egyszerre volt katonai és pszichológiai: rábírni Japánt a feltétel nélküli megadásra, miközben a világ – különösen a Szovjetúnió – számára is egyértelmű üzenetet küldeni az Egyesült Államok új erejéről.
Tűzvihar emésztette fel a várost
1945. augusztus 6-án reggel 8:15-kor a bomba kioldódott az Enola Gay bombakamrájából.
Csendben zuhant 43 másodpercig, ejtőernyője lassította esését, hogy a legénység biztonságos távolságba juthasson a robbanás előtt. A detonáció 575 méteres magasságban következett be, ereje pedig minden addigi fegyver hatását túlszárnyalta. Bár az Aioi-híd volt
a kijelölt célpont, a bomba 240 méterrel odébb, a Shima sebészeti kórház fölött robbant fel.
A pusztítás azonban így is megsemmisítő volt.
A robbanás pillanatában a hőmérséklet a Nap felszínéhez hasonlóan több ezer
Celsius-fokra emelkedett.
A lökéshullám, a tűzgömb és a keletkező tűzvihar 13 négyzetkilométernyi területen söpört végig, letarolva mindent, ami az útjába került. Az épületek összeomlottak, a fák meggyulladtak, az emberek teste pillanatok alatt elégett vagy elpárolgott. A fém megolvadt, az üveg porrá zúzódott. A túlélők szerint az ég elsötétült, ahogy radioaktív fekete pernye kezdett hullani a magasból. A robbanást követő lángok könyörtelenül felperzselték a még életben maradtakat. Negyvenezer ember élete ért véget egy szempillantás alatt, további tízezrek pedig a következő órákban, napokban haltak meg.
Azok sem feledik a borzalmakat, akik életben maradtak.
Az atomcsapás napján Hirosima lakói semmit sem sejtettek a rájuk váró borzalmakról. A
reggel békésnek indult: a gyerekek iskolába indultak, a felnőttek munkába siettek. A korábbi téves légiriadók után sokan már nem vették komolyan a figyelmeztetéseket – kevesen tekintettek az égre, miközben a halál már úton volt feléjük. A túlélők visszaemlékezései megrázóak.
– A nyolcéves Howard Kakita épp testvérével játszott, amikor vakító fény hasított át a városon. Nagymamájukat üvegszilánkok sebesítették meg, otthonuk percek alatt lángba borult. Szerencsére a két fiú – több más gyerekkel együtt – megmenekült, ám a látottak örökre beléjük égtek.
– A mindössze 13 éves Thurlow Setsuko a robbanás idején egy katonai irodában dolgozott. A detonáció után romok temették maguk alá. Amikor kimenekült, barátai már halottak voltak.
Az utcákat megégett testű, lenyúzott bőrű, vízért könyörgő emberek lepték el. Sokan közülük már néhány korty után összeestek; belső sérüléseik miatt menthetetlenek voltak.
A bombatámadás után
Hirosima infrastruktúrája megszűnt létezni. A 16 kórházból 14 megsemmisült, az
egészségügyi dolgozók többsége odaveszett. A tűzoltóság, a mentőszolgálat és a segélyezés
gyakorlatilag működésképtelen lett. A kommunikáció megszakadt, a vasúti sínek elolvadtak, a hidak egymás után rogytak össze. A város élhetetlenné vált – a túlélők közül sokan súlyosan sérült hozzátartozóikat cipelve a környező dombok felé próbáltak menekülni.
Mások holttesteken átgázolva kerestek kiutat a lángoló pokolból. A gyerekek egymást
segítették, de rengetegen egyedül vágtak neki az útnak.
Még a bombázó legénysége sem tudta feldolgozni a látottakat.
Az Enola Gay 1945. augusztus 6-án, 14:58-kor ért földet a Tinian-szigeti amerikai
támaszponton. A legénységet ünneplő tisztek és tábornokok fogadták, a parancsnokokat
kitüntetésekkel jutalmazták. Harry S. Truman elnök, aki éppen az USS Augusta fedélzetén
tartózkodott az Atlanti-óceánon, táviratban kapta meg a jelentést. A hír hallatán felállt
székéből, és így nyilatkozott: „Ez a történelem legnagyobb eseménye.”
R. V.
