A szeretett társ elvesztésének fájdalmával küzdő, szemét törölgető, törékeny özvegyasszony. Megrendítő, de hétköznapi látvány. De akkor mégsem annyira hétköznapi, amikor nem akárkiről, hanem a huszadik századi magyar történelem egyik rejtélyes alakjáról, Kádár Jánosnéról, született Tomaska, később Tamáska Máriáról szól.
Kádár János, ha szabad ilyet mondani, stílusosan távozott posztjáról. Már nem főtitkárként, de nem is utolsó, de már csak szimbolikus pozíciójában, pártelnökként halt meg. Az MSZMP vezetéséből korábban kilökték, de még a köztársaság kikiáltása és a többpárti választások előtt halt meg. Nem élte túl a szocialista rendszert, élete egyszerre ért véget annak a korszaknak a történetével, amit róla neveztek el. Felesége viszont halála előtt, még szemtanúja lehetett a rendszerváltásnak, az akkor még elképzelhetetlen kapitalista átalakulás kezdeti időszakának.
Hogyan talált magára az egyedül maradt Tamáska Mária élete? Nemigen tudjuk. Ahogyan arról sincs sok információ, hogy korábban miként folytak a mindennapok a Cserje utcai Kádár-villában. Majtényi György történész Kádárné és Kádár című, nemrég megjelent könyvében, a házaspár közös történetének bemutatásán túl, azt is próbálja felfejteni, hogy milyen hatással lehetett Tamáska Mária Kádár János politikai választásaira, és így talán közvetetten a magyar történelem alakulására?
Erős idézettel indult Majtényi vizsgálódása: „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra! Nem neked kellene ezt csinálni!” – Aczél György visszaemlékezése szerint ezekkel a szavakkal fogadta Kádárné 1956. november 7-én a Budapestre visszatérő, a forradalmi szervezkedést felszámoló „munkás-paraszt” kormány élére Moszkvában kinevezett férjét. A Visszaemlékezések arra engednek következtetni, hogy Kádárné férje titkos tanácsadója lehetett. Ez annak ismeretében nem meglepő, hogy a zárkózott természetű első titkár a feleségén kívül nemigen engedett senkit sem közel magához, és a titkait sem osztotta meg senkivel. Bár mindketten nagyon szerették volna, de nem született gyermekük, így a házaspár közelében a háztartási alkalmazottakat, egyes családtagokat és a külső szemtanúkat leszámítva – nem volt olyan személy, akik privát életükről, Tamáska Mária esetleges befolyásgyakorlásáról később beszámolhatott volna.
A történész végső soron kénytelen széttárni a kezét: a házaspár életébe nem tud közelebbi betekintést nyújtani… Jobb híján összefoglalja azt, amit biztosan tudunk róluk és bemutatja a törvénytelen gyerekként Fiuméban született, írógépműszerésznek tanuló, majd az illegális kommunista mozgalomba belépő, a Csillagbörtönt is megjáró Csermanek (mozgalmi nevén Kádár) Jánost, aki a negyvenes években – konspirációs okokból – piros nadrágos, festett bajszos dandyként lépett ki az utcára, és egyre magasabbra lépett a kommunista párt ranglétráján.
Róna Mária – Kádár későbbi felesége – ugyancsak alacsony sorban született, de értelmes, önállóan gondolkodó, a szocialista eszmékkel korán megismerkedő nővé lett, akivel Kádár már 1933-ban megismerkedett, de csak évekkel később kerültek közelebbi kapcsolatba.. Mária ekkor már egy Róna Ottó nevű pincér felesége volt, és mindketten ismerték Kádárt a mozgalomból. A német megszállás után, amikor az üldöztetés megsokasodott, volt, hogy a párt aktív tagsága két főre – Péter Gáborra és őrá – zsugorodott. Kádár ekkor felvállalta azt a megbízatást, hogy Jugoszlávián át Moszkvába menjen, és felvegye a kapcsolatot az ottani elvtársakkal. A jugoszláv határon azonban a németek elfogták és átadták a magyar csendőröknek. Mária, – aki három polgárit végzett, egy illatboltban dolgozott, és ráadásul még egy szociáldemokrata szakszervezeti könyvtárban is önkénteskedett, rendszeresen látogatta Kádárt a Conti utcai börtönben, és ahogyan tudta, segítette is őt. Kádár – szabadulása után – illegalitásba – kényszerült. Róna Ottó javaslatára időnként náluk húzta meg magát. Később hozzájuk költözött albérlőként. A kapcsolatuk Máriával akkor már több is lehetett, mint egy szimpla kézfogásos, elvtársi kapcsolat. Mária szavaival szólva: „Ez az egész, nem volt valami romantikus…”. Ottó belegyezett a válásba.
Kádár nem házasodott azonnal, nem tudott elszakadni nagyon szeretett édesanyjától, és annak 1949-ben bekövetkezett haláláig együtt élt vele.
Ezután vette el őt Kádár, aki ekkor már a belügyminiszteri posztot látta el (ekkor részt vett Rajk László kihallgatásában és megtörésében), Tamáska Mária pedig az államvédelemnél dolgozott. 1951-ben Kádár koncepciós eljárás áldozataként börtönbe került, Máriát pedig egy plüssmackókat gyártó üzembe helyezték át. Hamar kiderült, hogy a „jóban-rosszban” fogadalomból az asszony az utóbbit is nagyon komolyan gondolta. Az életfogytiglani ítélet tényén kívül, semmilyen információhoz nem jutott hozzá, még a régi barát, az esküvőjük tanúja, a jó barát Péter Gábor sem állt vele szóba. Három év telt el így, és Mária mindvégig kitartott. Kádárt rendkívüli módon megviselték a börtönévek. Bizalmatlanná vált és befelé fordult, de a házaspár kapcsolatát inkább elmélyítették a börtönévek. Mária megpróbálta rávenni férjét, hogy hagyjon fel a politikával, de ő hajthatatlan maradt, valami megfejthetetlen párthűség hajtotta. Rehabilitálták, kárpótlást kapott, visszakapták villájukat is, nem fordult egyik párt felé sem, de aktívan taktikázott. Felesége a MTI személyzeti vezetője lett.
1956-os szereplését mindenki ismeri. Felesége kérésére sem hagyta abba a politikát: hűségesen kiszolgálta Moszkva érdekeit, sőt saját biztonsága érdekében kivégeztette Nagy Imrét, és mondhatni a falig elvitte a bosszút, amikor „számolta”, hány embert végeztek már ki a forradalomért. A hatalom megszilárdítása után már nem befolyásolták a külső körülmények.
Ezen magának való ember mellett Mária nem igen tudott társasági életet élni. A Kádár-villába is csak alig néhány ember volt bejáratos, nagyon visszahúzódó életet éltek. Egyetlen házaspárral tartottak szorosabb kapcsolatot: Aczél Györggyel és Csató Zsuzsanna sebészorvossal. Egyiküknek sem volt gyermeke. A hatalmat megszerző Kádár mániákusan és szünet nélkül dolgozott, és Mária egyre mellőzöttebbnek érezte magát. De az nem rendítette meg mély barátságukat. Később olyan beosztásba került, hogy saját jogán is beleszólhatott a politikába. Nem tudjuk, hogy mennyire szólt bele egyes ügyekbe, de személyzeti kérdésekben rendre kimondta a véleményét, és feltételezhető, hogy Kádár alighanem mindig hallgatott rá.
Férje országlása idején az asszony a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalánál osztályvezetőként, majd hivatalvezető-helyettesként ment nyugdíjba. A házaspár ránk maradt levelei is bizonyítják, hogy erős érzelmi kötelék fűzte őket egymáshoz – hangsúlyozta a könyvében Majtényi. Hangsúlyozza ugyanakkor azt is hogy : „A források szűke miatt, nem rekonstruálható magánéletük teljessége, így nem tudható az sem, hogy az egymással szoros lelki kapcsolatban, elvtársi/bajtársi szövetségben élő házaspár életének gyöngédebb pillanatait mennyire itatta át a szerelmi szenvedély”. Kádár a hétköznapi érintkezések során erősen kerülte a hatalmi gőgöt. Felesége azonban ridegen és hidegen bánt a személyzettel. Környezete szerint, rideg emberré vált az évek során. A nagyzolás nem volt egyikőjükre sem jellemző, Mária követte a protokollt és Rotschild Klára szalonjából öltözködött. De soha nem akart fényűzésben élni. A szociálpolitika volt az, amiben Tamáska Mária kifejezetten igyekezett hatást gyakorolni férjére, és miután mind a ketten az alsóbb társadalmi rétegből származtak, egyfajta közös küldetésnek érezték, hogy a Kádár-rendszernek legyen valami pozitív öröksége a szegényebb társadalmi rétegek számára.
Annyi azért gyanítható, hogy a hatalom csúcsán az idősödő házaspár magánélete meglehetősen szürke és örömtelen volt, nem is beszélve arról, hogy egyre súlyosabb egészségügyi problémák kínozták őket. Egymásra voltak utalva és szerették egymást. Az ötvenes években a házaspár már „egymáshoz öregedett”: a férfi egyre zárkózottabb és komorabb lett, az asszony pedig mindinkább ehhez idomulva adta fel önállóságát.
A házaspár sírig tartó hűségben élt együtt. Akár meg is érinthetne bennünket a dolog, ha nem tudnánk, hogy a férj – gulyáskommunista engedékenység ide vagy oda, – egy alapvetően gyenge jellemű, morálisan több ízben elbukó, vezetőként idegen érdekeket kiszolgáló ember volt, aki hatalma megszilárdítása érdekében még annál is véresebb megtorlást rendelt el, mint amit moszkvai főnökei elvártak volna. A nadrágot náluk mindig a férj hordta, de életük végén megfordult a szerep. Amikor már csak ő volt mellette, csak Mária ápolta. Ikonikus kép, ahol utolsó beszéde után feleségével távozik a pártszékházból úgy, hogy Mária a botra támaszkodva támogatja…
Kádár Jánosné 1992. március 30-án hunyt el. Férje 1989-ben bekövetkezett halála után azon dolgozott, hogy Kádár megítélését megváltoztassa, hogy kedvezőbb képet örökítsen meg az utókor.
Közreadta: R. V.
(Címkép: Album059 / Fortepan – Kádár János és felesége, Tamáska Mária 1960-ban)
