Az alábbi történetet egy amerikai idős hölgy mesélte el nekem. A Liszt Ferenc repülőtéren ismerkedtünk meg, miközben vártunk a beszállásra. A véletlen úgy hozta, hogy egymás mellé szólt a jegyünk. Nagyon kellemes beszélgetőtársnak bizonyult, nagyon jól beszélt magyarul és a hosszú utazás során elmesélte hogyan került Amerikába. Szülei 1956-ban hagyták el Magyarországot, ő akkor volt kilenc éves.Tisztán emlékszem azokra a napokra. Izgalmas volt nekem az akkori gyerek számára, hogy nem kell iskolába mennem és izgalmasnak találtam volna azt is, ha esetleg levonulunk a pincébe. Anyukámtól sokat hallottam a háború borzalmairól, amit ők még akkor budai lakásukban és az óvóhelyen töltöttek el. Ezért lett volna számomra izgalmas egy esetleges pincébe vonulás, de hát nem is volt alápincézve a ház ahol 1956-ban laktunk . A háború utáni évek Magyarországán sok-sok igazságtalanság történt, így szüleimmel is. Tőlük a megélhetést jelentő üzletet vették és 1951-ben a lakásukból is kitelepítették őket, ugyan úgy mint a német ajkúakat, a svábokat is. Szüleim az akkori rendszer számára megbízhatatlannak bizonyultak, „ „osztályidegenek”bélyegezték őket, mely jelzőt sok magyar emberre rásütötték. 50 kg súlyhatárig vihették a legszükségesebb holmijukat magukkal a kényszerlakhelyükre, amelyet csak rendőri engedéllyel hagyhattak el. A többi értéküket a lakásban kellett hagyniuk. Teljesen nincstelenné téve számukra Borsod-Abauj-Zemplén megyében jelöltek ki egy szobát egy vidéki kúriában, amelyet a tulajdonosnak gróf.Máriássy Ödönnek és családjának is kényszerlakhelyül szolgált. Rajtuk és rajtunk kívül oda lett kitelepítve, még négy család. Akkor én négy éves voltam.Ezért én csak azt nem értettem miért jöttünk el Pestről és miért lakunk most másutt. Két és fél év múlva Nagy Imre miniszterelnök amnesztiáját követően hagyhattuk el ezt a községet, de csak Pest környékére szólt a rendőrségi engedély. Szüleimnek nem volt semmi megélhetési lehetősége, A személyazonossági igazolványukba bebélyegezték, hogy „ Osztályidegen” Ezzel a bejegyzéssel szinte lehetetlen volt munkát kapni, Ezért anyukának idegen asszonyok szereztek munkát, a Háziiparban, ahol kötött kesztyűket varrt össze. Ebből volt annyi pénzük hogy az albérletet ki tudták fizetni, ami akkor 300 forint volt. Egy szobánk volt, amin keresztül átjártak a háziak. Ott nőttem fel és onnan jártam iskolába. Majd édesanyám testvérei összeadtak 7000 forintot, amiből már egy olyan főbérletbe mentünk, ahol volt konyha és kamra is. Ez nagy előre lépés volt számunkra.
Hogy miért történt mindez velünk? Azt tudom, hogy apám nem értett egyet a háborút követő politikai eszmékkel,túlzottan kimutatta magyarságát és ez akkor nem volt szimpatikus sokak számára. 1950-ben üzletét államosították és 1951-ben a lakásunkat is elvették. Így lettünk megbélyegzett kitelepítettek. Hazaszerető emberek voltak, mégis amikor 1956 őszén lehetőség nyílt arra, hogy elhagyják az országot mégis megtették. Nemcsak ők, hanem sokan mások is.
Szüleim esténként a Szabad Európa rádiót próbálták hallgatni, máig is emlékszem az éter különös hangjaira. A magyar adón mindig a Liszt Ferenc: Magyar rapszódiáját játszották, valamint Beethoven Egmond nyitányát, de híreket nem hallottunk. Apámat nagyon érdekelte hogy mi történik a Pesti utcákon ezért sokszor bement gyalog a városba. Mesélte, hogy kis gyerekek benzines palackokat dobálnak a házak tetejéről a tankokra, ahol oroszokat sejtettek. Sok a halott is mondta, és romokban van a főváros. Mindig hazajött, de egy alkalommal hiába vártuk. Édesanyám halálra váltan nézett ki az ablakon át a sötét éjszakába, de apám nem jött. Lassan pirkadni kezdett az ég alja. Egy autóbusz állt meg a házunk előtt. Apám szállt ki belőle és egy férfi. Bejöttek a kapun, addigra anyám már rohant elé. Hol voltál? Kérdezte síró hangon. Apám bemutatta a férfit és mondta, azonnal csomagoljunk, mert megyünk Ausztriába. Ez az ember átvisz bennünket – mondta. A határok még szabadon átjárhatóak voltak, de mint hallottuk, később már nem. Anyám nem akart menni, hiszen nemrégen veszítették el mindenüket. Újra kezdeni az ismeretlenben, képtelenségnek tűnt. De indulni kellett, beszálltunk a buszba és elindultunk a határ felé. Szürke köd ült a tájon és minden-minden nagyon szomorú volt. A buszon legalább tízen voltak még rajtunk kívül. Mindannyian átértünk és Bécs mellett egy lágerban voltunk két hónapot, majd mivel nekünk voltak rokonaink Amerikában- oda kértük a letelepedést. Én ott folytattam az iskolát, majd egyetemet végeztem és férjhez mentem. Van két lányom és két unokám, mind amerikai állampolgárok. Édesanyám mindig magyarul beszélt hozzám, apám is, így az angolt nehezen sajátítottam el, de végül is megtanultam. Úgy hiszem, befogadtak bennünket. Nekem inkább otthonom Amerika, de hazám az Magyarország. Édesanyám sokat énekelt nekem szép magyar nótákat és dalokat, de különösen, ami mindig könnyekig meghat.
„Oly távol messze van hazám Csak még, még egyszer láthatnám
Az égbolt felhő vén Hold szellő Mind róla mond mesét csupán Holdfényes májusok muskátlis ablakok hozzátok száll minden álmom Ott ahol él anyám ott van az én hazám ott lennék boldog csupán”
Tudja drágám, fordult hozzám, az én szívem sosem lett amerikai csakis magyar. Én magyar vagyok! Azért jövök haza, hogy láthassam azt, amit anyám és apám látott még itt hajdanán. Azóta már idegen földben nyugszanak mindketten. Nem hinnék el a hatalmas változást, ami azóta itt történt.
A beszélgetésünket a pilóta információja szakította meg. Készülődni kezdtünk a leszálláshoz. Landolt a gép Gyors búcsút vettünk egymástól. Őt már várta a családja. Siettünk a csomagokhoz, mindenki figyelte hol az ő bőröndje. A nagy kavarodásban már alig láttuk egymás, majd eltűnt a szemem elől. Én szomorú lettem ettől az egész történettől és megértettem miért van az, hogy akárhová megyünk a nagyvilágban, egyszer csak ránk köszön egy ember: Jó napot! Én is magyar vagyok.
Major Edit
