Az alábbi történetet egy amerikai idős hölgy mesélte el nekem. A Liszt Ferenc repülőtéren ismerkedtünk meg, miközben vártunk a beszállásra. A véletlen úgy hozta, hogy egymás mellé szólt a jegyünk. Nagyon kellemes beszélgetőtársnak bizonyult, nagyon jól beszélt magyarul és a hosszú utazás során elmesélte hogyan került Amerikába. Szüleivel együtt 1956-ban hagyták el Magyarországot, ő akkor volt kilenc éves.
Tisztán emlékszem azokra a napokra. Izgalmas volt nekem, az akkor még gyerek számára, hogy nem kell iskolába mennem és izgalmasnak találtam volna azt is, hogy esetleg pincébe vonuljunk, de hát pincéje sem volt annak a háznak ahol 56-ban laktunk. Anyukámtól sokat hallottam a háború borzalmairól, amit ők még akkor budai lakásukban és az óvóhelyen töltöttek eléltek át. Tőlük a megélhetést jelentő papírüzletet 1950-ben leállamosították ezt követően 1951-ben a lakásukból 24 óra leforgása alatt kilakoltatták., és kényszerlakhelyre telepítették, Borsod megyébe. Én akkor négy éves voltam. Szüleim és természetesen én is attól a perctől kezdve” nem voltunk kívánatosak az akkori politikai hatalomnak, s mint „ osztályidegeneknek” nem volt semmihez sem jogosultságuk. A kényszerlakhelyet csak rendőri engedéllyel hagyhattuk el, szüleim vagyontárgyainkat-ami még megmaradt – mind hátra hagyva indultak neki a bizonytalanságba. Borsod- Abauj-Zemplén megyében jelöltek ki számukra egy szobát gr. Máriássy Ödön kúriájában, ahová maga a tulajdonos is családjával együtt deportálva lett. Mint köztudott a magyar arisztokráciát megfosztották kastélyaiktól, a földbirtokosokat földjeiktől nagygazdákat kuláklistára téve megfosztották állataiktól, földjeiktől. Akinek több volt a padlásán lisztből vagy kukoricából, elkobozták és kulák listára tették. Nekem a kitelepítés nem okozott gondot csak nem értettem miért jöttünk el Pestről és miért lakunk most másutt. Akkor én négy éves voltam és semmit sem értettem az egészből. Szüleimet a falu lakossága befogadta ugyan, de sok esetben megkülönböztetés is megbélyegezte őket. Nem volt munkájuk, nem volt jövedelmük, az apró értékeikből szereztek némi pénzt, hogy élelemhez jussanak. Anyám mesélte, hogy egy kis pénzt tudott szerezni és húst akart vásárolni a hentesnél. De mindig a sor végére lökték, mondván osztályidegeneket nem szolgálnak ki. Volt tehát ilyen is, de nem ez volt a jellemző. Apám a falu határában kényszermunkán dolgozott négy társával együtt. Én ebben a faluban kezdtem óvodába járni majd első osztályba. Két és fél év múlva 1953-ban jöttünk el onnan, amikor Nagy Imre amnesztiát hirdetett a politikai okokból elítélteknek, de lakásunkat és az üzletet soha többé nem kaptuk vissza. Budapestre hosszú évekig nem engedtek bennünket. Ezért csak Pesten kívüli községben tudott anyám egy albérleti szobát találni, ahol az egyetlen szobánkon a háziak keresztül jártak. Nem volt villany, nem volt víz, sem tüzelő. Szüleimnek nem volt semmi megélhetési lehetősége, mert akinek a személyazonossági igazolványába az volt bebélyegezve, hogy „ Osztályidegen” az nem vállalhatott munkát sem. Így akarták őket lehetetlenné tenni. Anyukának idegen asszonyok szereztek munkát saját nevükre a Háziiparban, ahol kötött kesztyűket varrt össze. .
Október 23-án aztán betelt a pohár, a nép megelégelte az idegen elnyomást és elégedetlensége forradalomba torkollott. Akkor még csak kilenc éves voltam de szinte mindenre emlékszem.
Szüleim esténként a Szabad Európa rádiót próbálták hallgatni, máig is emlékszem az éter különös hangjaira. „Itt a szabad Európa rádió, a szabad Magyarország hangja” sistergett az éterben egy kellemes férfihang. Szüleim mindig reménykedtek. A magyar adón Liszt Ferenc: Magyar rapszódiáját játszották, valamint Beethoven Egmont nyitányát, de híreket nem hallottunk. De azért a hírek mégiscsak eljutottak az emberekhez, így tudtuk meg azt is hogy fiatal gyerekek benzines palackokat dobálnak a házak tetejéről az orosz tankokra. Sok volt a halott is és romokban volt a főváros. Apám egy alkalommal bement gyalog Pestre, talán kenyérért, de késő estig hiába vártuk, nem jött haza. Kora hajnalban egy autóbusz állt meg a házunk előtt. Apám szállt ki belőle és egy férfi. Bejöttek a kapun, addigra anyám már rohant elé Apám azt mondta, azonnal csomagoljunk, mert megyünk Ausztriába, a férfi akivel jött, átvisz bennünket – mondta. A határok még szabadon átjárhatóak voltak, de mint hallottuk, később már nem. Anyám nem akart menni, hiszen nemrégen veszítették el mindenüket. Újra kezdeni az ismeretlenben, képtelenségnek tűnt. De indulni kellett, beszálltunk a buszba és elindultunk a határ felé. Szürke ködös idő volt és minden-minden nagyon szomorú volt. A buszon legalább tízen voltak még rajtunk kívül. Mindannyian átértünk és Bécs mellett egy táborban voltunk két hónapot, majd mivel nekünk voltak rokonaink Amerikában Los Angelesben- oda kértük a letelepedést. Én ott folytattam az iskoláimat, majd egyetemet végeztem és férjhez mentem. Van két lányom és két unokám, mind amerikai állampolgárok. Édesanyám mindig magyarul beszélt hozzám, apám is, de az iskolában angolul tanultam és így hamarosan beszéltem. Úgy hiszem, befogadtak bennünket. Nekem inkább otthonom Amerika, de hazám az Magyarország. Édesanyám sokat énekelt nekem szép magyar nótákat és dalokat, de különösen, ami mindig könnyekig meghat:
„Oly távol messze van hazám Csak még, még egyszer láthatnám
Az égbolt felhő vén Hold szellő Mind róla mond mesét csupán Holdfényes májusok muskátlis ablakok hozzátok száll minden álmom Ott ahol él anyám ott van az én hazám ott lennék boldog csupán”
Tudja drágám, fordult hozzám, az én szívem sosem lett amerikai csakis magyar. Én magyar vagyok! Azért jövök haza, hogy láthassam azt, amit anyám és apám látott még itt hajdanán. Azóta már idegen földben nyugszanak mindketten. Nem hinnék el a hatalmas változást, ami azóta itt történt.
A beszélgetésünket a pilóta információja szakította meg. Készülődni kezdtünk a leszálláshoz. Landolt a gép Gyors búcsút vettünk egymástól. Őt már várta a családja. Siettünk a csomagokhoz, mindenki figyelte hol az ő bőröndje. A nagy kavarodásban már alig láttuk egymás, majd eltűnt a szemem elől. Én szomorú lettem ettől az egész történettől és megértettem miért van az hogy, akárhová megyünk a nagyvilágban, egyszer csak ránk köszön egy ember: Jó napot! Én is magyar vagyok.
Major Edit