Többször jártam már ott, és ezúttal is azzal a szándékkal mentem az idős emberek közé, hogy arra kérjem őket: meséljenek az életükről, mindennapjaikról és kicsit arról is, hogy milyen emlékeket őriznek a gyerekkori karácsonyaikról. Ezúttal is egy fél napot töltöttem velük.
Körülültük a nagy ebédlőasztalt: én kérdeztem és ők meséltek. Örömmel, lelkesen, sokszor a legapróbb részletekbe menően, szinte mindenről, ami a régmúltjuk emlékezetéből megmaradt. És ezáltal én is mennyi élménnyel lettem gazdagabb! Itt élnek közöttünk ezek az idős emberek, velünk vannak és szinte észrevétlenül.
Egyedül jönnek ide, és legtöbben már egyedül élnek otthonaikban is. Szinte mindnyájukat a sors szeszélye hozta Budaörsre és a véletlennek köszönhető egymásra találásuk is itt, a klubban. Mindegyikük azt mondja: jó itt lenni, mert mi testvéri szeretettel fordulunk egymás felé… Nem kérdeztem, csak a keresztnevüket, hiszen ők is a keresztnevükön szólítják egymást. Szépkorúak valamennyien, akik itt töltik a délelőttjüket – és néhányan, akiket autó vagy valamelyik családtagja hozza és viszi haza, a délutánjaikat is. Itt minden olyan, mintha egy régimódi kisváros polgári klubjában lennének.
Beszélgetnek, mesélnek egymásnak mindenféle történeteket, néha jókat nevetnek, mindig elmondják, hogy itt fáj, ott fáj, megbeszélik a tegnapi tévémozit, egymás születésnapjait és a karácsonyokat is megünneplik, és természetesen az örömeiket sem hallgatják el. Sok minden szóba kerül ilyenkor: titkok, vágyak, szomorkás és mosolygós élettörténetek. Sorban, egymás után, most ismét nekem meséltek.
JULIKA volt az első beszélgetőpartnerem. Bátran, őszintén beszélt, talán ezzel is bátorítva a többieket. Bár nem kérdeztem mindegyikük életkorát, úgy vélem, hogy ő lehetett a legfiatalabb közöttük. Ő gyúrta néhány nappal azelőtt azt a mézeskalács tésztát, amiből már kaphattunk a meleg teával együtt egy kis kóstolót…
Hetvenöt éves vagyok, és a párommal 20 éve élek a budaörsi házunkban. Szabolcsi vagyok, onnan kerültem Budaörsre, ahol óvodában dolgoztam mindvégig, a nyugdíjazásomig. Szerettem a falusi életet, sok mindent megtanultam akkor, aminek életem során hasznát vehettem. Minden megtermett a házunk körül, tartottunk csirkéket, kacsákat, disznókat is. Volt is velük munka elég. Miután Budaörsre költöztünk, más lett az életünk. Sokféle ember élt itt akkortájt, svábok, magyarok, cigányok. Nekik külön telepet is építettek, ma is megvan. Velünk egy időben az ibrányi rokonságból huszonketten követték a mi példánkat, ők is otthagyták a falut. Nekünk odahaza mindig áhítatos, békés karácsonyunk volt, és miután mindig karácsony előtt vágtuk le a hízott disznót, sok finomságból jutott az asztalra, sőt még adtunk belőle másoknak is. Erősen emlékszem a kántálásokra, de nagyon szerettünk mi fiatalok házról házra járni, bekopogni és mindenütt elénekelni a családoknak a Csendes éjt! Most már húsz éve nem nálunk ünnepeljük a szentestét, egyik évben az egyik fiamnál, másik évben a másiknál jön össze a család. Nem szokás nálunk a nagy ajándékozás, az unokák is nagyobbak már, így inkább az együttlét örömét élvezzük a karácsonyfa közelében és a szépen megterített asztalnál.
BALNA ESZTER ült Julika mellett, ő következett. Dévaványán született, és nem az egykori karácsonyi örömeikről, hanem a szomorú gyermekkorról mesélt nekünk előbb.
Tanyán éltünk, huszonkét hold földünk volt, és mikor jött a téeszesítés, mindent elvettek tőlünk. Kulákok lettünk, a hozzánk hasonló falubeliekkel együtt. Édesapám semmiképp nem akart beállni a téeszbe, emiatt három napon át fogva tartották, és a fogdából olyan siralmas, összevert állapotban tántorgott haza, hogy három nap múlva belehalt a sérüléseibe. Édesanyámmal és a testvéreimmel együtt jó ideig dolgoztunk a téeszben, ott nem volt más lehetőség. Később Körösladányban kerestem munkát, mosogattam, takarítottam étteremben, voltam újságkihordó is, és sokáig Pest környéki házakhoz, tizenkét féle helyre jártam dolgozni. Közben meghalt édesanyám is, rokonaim is, közben vettünk a férjemmel – aki már nem él – egy kis házat Budaörsön, és ide költöztünk. Négy fiam van, az egyik nyitott hátgerinccel született, ő most is velem él, a másik már régebben disszidált. Fiaimmal, menyemmel és unokáimmal szoktuk együtt tölteni a karácsonyt. Én megsütöm a bájglikat, diósat is, mákosat is, a többit odahozzák hozzám a gyerekek.
HUGAUF ÁRPÁDNÉ MARIKA messziről jött, a Felvidéken született 1947-ben.
Addig egy csallóközi tanyán éltünk, a szüleim ott gazdálkodtak. Nagymamám is ott élt velünk, emlékszem, mindig koromfekete ruhában láttam őt. A világháborúban veszítette el a fiát, és a haláláig gyászolta. A szüleim gazdálkodtak, sok kecskét tartottak. Én is be voltam fogva, sokat fejtem a kecskéket, és miután szerettem az állatokat, mindent örömmel csináltam. Nehéz volt a szüleimnek Magyarországon a beilleszkedés, pedig magyar anyanyelvűek voltak. Mindössze 16 éves voltam, amikor a bátyám Svájcba költözött. Anyukám dadusként dolgozott és édesapám tovább gazdálkodott. Kitartó embernek tartom magamat, amit elkezdek, azt mindig befejezem. Vallásos és összetartó családban nőttem fel, mindkét fiam Pannonhalmán érettségizett. Jártam már Svájcban is, nem egyszer, a bátyámnál. Ő is jár időnként haza. Két fiunk született és hét dédunokám is van. A karácsony gyerekkoromban is nagy ünnep volt nálunk, csupa szeretet vett körül bennünket. Mindig mentünk az éjféli misére. Ezt a szeretetet igyekeztem átvinni a saját családomba is. Egyik évben az egyik fiamnál töltjük a szent estét, másik évben a másiknál. Az asztalunkon és a karácsonyfa körül mindig terítve és telítve van minden…
BÁRSONY JÓZSEFNÉ ERZSIKE halkabban, kicsit visszafogottabban beszélt. De amit akart, ő is elmesélte.
Budaörsön, egy régi házban és egy nagy családban nevelkedtem, tizenegyen voltunk testvérek. A tizenegyből már csak négyen maradtunk meg egymásnak. Miután férjhez mentem, házasságunkból két gyermekünk született, sokat betegeskedtek, az egyikük sajnálatosan meghalt. A férjemet is elvesztettem. De van családom: két unokám, közülük az egyik Kanadában él. A karácsonyt a fiam családjával töltöm. Mindig ők visznek magukhoz.
GŐZ ANDRÁS magas, jó kiállású férfi, aki egy Jászkisérhez közeli tanyán nevelkedett és a szüleivel élt húsz éves koráig.
Az iskola nagyon messze volt tőlünk, reggelenként együtt indultunk útnak, télen a hidegben, hóban, lacsakban. Családunk csak később költözött be Jászkisérbe. Két fiú és öt lány, meg a szüleim – kilenc tagú családban nőttem fel. A mi gyermekkori karácsonyaink emléke élénken él bennem. Sok fenyőfa állt a kertünkben, és édesanyánk mindig a legszebbiket választotta ki számunkra és együtt díszítettük fel. A lánytestvéreim mindig meleg pulóvert kötöttek nekünk, mi meg vettünk valami olyan ajándékot a lánytestvéreinknek, amiről azt gondoltuk, hogy örülni fognak neki. Ez nem mindig jött be. Szentestére mindig összegyűlt a családunk, és a vacsora után együtt mentünk át a rokonainkhoz Boldogházára. Most sem töltöm egyedül a karácsonyestét, már régóta mindig a húgommal és az ő lányával ünnepelünk. Természetesen nem megyek hozzájuk üres kézzel. De hogy a saját sorsomra visszatérjek: a kötelező katonáskodás után bennmaradtam a seregben és húsz éven át voltam hivatásos katona. Közben megnősültem, született egy fiam, de néhány év után elváltak útjaink a feleségemmel. Még a covid előtt megismerkedtem egy fiatal orvosegyetemista lánnyal, aki nálam bérelt egy szobát, és akivel szívesen maradtam volna együtt, ha az egyetem után nem egy nagyon távoli helyre sikerült volna orvosi állást kapnia. Emiatt szétment ez a kapcsolat, azóta megint egyedül élek. Itt ebédelek a napköziben a hölgyekkel minden nap, és olykor kellemesen eltársalgok velük.
AMBRUS ANDRÁS. Négy esztendővel ezelőtt Ambrus András bátyámmal is leültem, hogy őt, Budaörs egyik legismertebb, legszeretettebb és talán legidősebb emberét is szóra bírjam. Ő az, akinek regényes életét önéletrajzi kötetéből már ismerjük és tudjuk, hogy városunkban, a hegy tetején él, és színészként is sokan ismerhetik a nevét. Most lépett be a kilencvenkilencedik életévébe, és most is fejből szavalja költőink kedvenc verseit. Karácsonyi élményeit akkor igazán színesen elmondta, ezért (miután korábbi karácsonyairól már úgysem tudna sok újat mondani), tiszteletem és szeretetem jeléül ismét közzéteszem. Nem fognak csalódni ebben az írásában sem.
Nálunk mindig izgalmas és mozgalmas, de ugyanakkor mégis egyszerű, szerény volt a karácsony. Mindenki igyekezett valami személyes ajándékot kigondolni a család tagjainak. A fáért mindig kimentünk az erdőre, akkor még ötven holdnyi saját tulajdonú erdőbirtokunk volt. Kivágtunk négyet vagy ötöt a szebbikekből, hazavittük, megtámasztottuk mindet a kerítésre, akkor anyánk kijött, kiválasztotta a legszebbiket, a többit elajándékoztuk. Kilencen éltünk a családban: egy bátyám volt, öt nővérem és a szüleink. A lányok kesztyűket, karmantyúkat, harisnyákat, sálakat kötöttek nekünk, meg apánknak. Az én szülőfalumban, Gyergyóalfaluban mindig hideg telek voltak, néha 40 fokos hideget is mértek arrafelé. De aztán jött a háború, ami sok mindent felborított, ami addig ép volt, és nagy lett a szegénység is. Még gyufát sem lehetett kapni. Minden férfiember zsebében ott lapult a tapló, a kovakő és az acél, hogy bármikor elővehesse, ha a szükség úgy hozza, vagy ha rá akar gyújtani. Akkoriban még csillagszórót is házilag csináltunk. Arasznyi huzaldarabkákat belemártottunk fölhevített szurokba, majd meghempergettük fémreszelékbe. Ezeket aztán meg lehetett gyújtani.
Este körülálltuk a karácsonyfát és énekeltünk. Rá is zendített András bátyám az egyikre, ami így szólt: „Pásztorok keljünk fel, Hamar induljunk el, Betlehem városába, Rongyos istállócskába, Siessünk, ne késsünk, Hogy még ezen éjjel ottan lehessünk…” Gyerekként jártunk betlehemezni is. Három-négy gyerek összeverődött, és jártuk a házakat, vittük a kezünkben a kis istállót, benne a Jézuskát, eljátszottuk a történetet, majd a végén azt mondtuk, hogy most pedig „Virágozzon a csengettyű feneke!” Akkor megfordítottuk a csöngettyűt, úgy nyújtottuk a gazda elé, várva, hogy csurranjon, cseppenjen bele néhány fillér. A végén aztán elosztottuk egymás közt, ami összejött… Persze mindig a gazdagabb házakhoz igyekeztünk elsőként. De nem csak mi, hanem a faluban összeálló többi kis csapat is. Néha hárman is összejöttünk egy-egy háznál egy időben. Hogy ki menjen be a házba, azt csak komoly harc árán lehetett eldönteni: amelyik csapat kapitánya legyőzte a másik kettőt, az lett a nyerő. A többiek mehettek tovább… Karácsony harmadnapján sem maradtunk tétlenek, ezen a napon botoztunk. Fűzfaágakból fontunk botocskát, és jól megbotoztuk a falu lányait. Az apák köszönetként egy kis pálinkával is megkínáltak minket …
XXX
A fenti beszélgetés karácsony előtt két héttel történt, de az élet úgy hozta, hogy már a beszélgetések délutánján megtudtam, hogy egy korábbi baleset következtében másnap be kell feküdnöm a kórházba. Az írás megjelenését karácsony valamelyik napjára terveztük. Hát ez nem sikerült. Ismerik a mondást: Ember tervez, Isten végez…De reméljük, hogy ezt a késedelmet meg fogják bocsájtani, miután elolvasták ezeknek a Budaörsön élő és az Idősek Napközijébe örömmel járó embereknek őszinte vallomásait.
R. V.
