Jó írásgyakorlatok voltak ezek, melyeket mindig szeretettel tettem. A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba nyertem felvételt, ahol volt egy csodálatos osztályfõnöknõm, Dr. Nagy Tamásné – Gréti néni, aki felfigyelt az irodalmi dolgozataimra és felolvastatta velem az osztálytársaim elõtt. Ez, gondolom, már akkor fokozta az önbizalmamat, ami nagyon fontos volt a számomra.
Tulajdonképpen életem során mindig írtam és nagy álmom volt, hogy egyszer egy újság hasábjain is megjelenjen legalább egy írásom. Ehhez azonban olyan hatalmas szerencse kellett volna, ami, mint tudjuk, talán sosem jön el. Majd amikor a Budapesti Mûszaki Egyetemen dolgoztam az Ergonómia Tanszéken, majd a Villamos Mûvek Tanszéken, tagja lettem a Magyar Titkárnõk Országos Szövetségének. Õket egy telefonkönyv böngészése közben fedeztem fel és elhatároztam, hogy én ennek a szövetségnek tagja leszek. Fel is vettek, de az volt a belépés feltétele, hogy az õ újságjukba írjak egy valamirevaló rövid bemutatkozást, hogy a tagok ezen keresztül ismerjenek meg. Kapóra jött velük egy kirándulás a Szalajka völgyébe és ezt az eseményt használtam fel a bemutatkozó írásomhoz. Nagyon megtetszett a vezetõségnek és attól kezdve írni kezdtem, melyek ebben az újságban jelentek meg. Meg kell említenem a munkahelyemet, a Villamos Mûvek Tanszéket, ahol fõnököm Dr. Varjú György professzor úr sosem állt a hátam mögött, hogy ellenõrizze, mit csinálok, amikor épp nem volt sok munkám. Ezeket a szabadidõket arra használtam fel, hogy az idõközben már elsajátított szövegszerkesztõ tudományommal saját örömömre írtam. Így született meg elsõ novellám Az elsõ fogadás címmel, amit elküldtem az irodalmi rovatszerkesztõnek a Titkárnõk Egyesületébe. Hamarosan telefonhívást kaptam óriási dicsérettel, amit a mai napig nem felejtek el. Felejthetetlen találkozás volt Schäffer Erzsébettel is, aki vendége volt Egyesületünknek, elolvasta az írásaimat és bíztatott, hogy keressek magamnak egy újságot, ahol irhatok. Ha tudta volna, hogy én abban az újságban szerettem volna írni, ahol õ akkor dolgozott, a Nõk Lapjában… de hát ez hatalmas falat volt, nem nekem szánta a sors.
A tanszékünkön volt egy óraadó tanárunk, Dr. Kádár Péter, aki az Elektrotechnika folyóirat fõszerkesztõje volt. Egyik alkalommal számára váratlan kéréssel fordultam felé: Péter! Én szeretnék a maga lapjában írni. Rám nézett. És mit, Editke? Hát portrékat. Egy hatalmas csodálkozó szempár nézett felém, de ebbõl a kérésbõl két hónap múlva beteljesült valóság lett, mert megkaptam az elsõ lehetõséget, Dr. Horváth István professzort kellett felkeresnem és portrébeszélgetést készíteni vele. Olyan jól sikerült, hogy minden hónapban egy, a fõszerkesztõ által kijelölt villamos iparági „ nagyság” elõszobájában kopogtathattam portrébeszélgetésre, mint pl. Dr. Tombor Antal, a Magyar Villamos Mûvek vezérigazgatója, és sorolhatnám hosszasan, hiszen négy évig az Elektrotechnika Portré rovat szerkesztõje lettem.
Négy év múlva a fõszerkesztõt a helyettese pestiesen szólva megfúrta, így mi munkatársak nemkívánatosak lettünk. És ekkor jött a második csoda. Régóta munkakapcsolatban voltam a Magyar Mérnökkamara ügyvezetõ igazgatójával, Dr.Ronkay Ferenccel, aki évekig olvasta az Elektrotechnika újságot, ahol megjelentek a portrébeszélgetések, többek között az is, amit vele készítettem. Mikor megtudta, mi történt, felkért, hogy írjak a Magyar Mérnök Újságba hasonló portrébeszélgetéseket. Boldogan elvállaltam és számtalan érdekes emberrel ismerkedhettem meg.
Majd nyugdíjba mentem, és mint mindennek, ennek a lehetõségnek ezzel vége szakadt, mert a Kamarában is nagy változások jöttek. A magánéletemben is sok változás történt, meghalt férjem és édesanyám is. Egyik alkalommal a budaörsi orvosi rendelõben ültem az EKG-ra várva. Egy õsz hajú, bajuszt viselõ ember ült mellettem, aki megszólított, hogy mióta várok itt és hogyan van a sora a beutalóbeadásnak stb. Aztán elkezdtünk beszélgetni és eljutottunk az újságírásig. Talán még panaszkodtam is, hogy teljesen egyedül maradtam, nincs újságírás sem, ami nekem sokat jelentett. És akkor jött életem harmadik csodája. Jöjjön el hozzánk- mondta. A Minálunk.hu online újsághoz. Én ott vagyok fotós. Adott egy telefonszámot, hogy hívjam fel Buday Mátyást, a lap fõszerkesztõjét, és beszéljek vele, rá való hivatkozással. Ez, ha jól emlékszem 2009-ben volt. Nem akartam hinni, hogy ez megtörténhet. Felhívtam Buday Mátyást, elmentem az elsõ fõszerkesztõi találkozóra, ahol megismertem az akkori kollegákat, Lukács Ernõt, Szakács Katalint, Veiland Gyulát, a fotóst, Wunderlich Gábort és másokat , akik idõközben már elmentek tõlünk, sõt meghaltak. Boldog voltam és igyekeztem írásaimmal bemutatkozni és elismerést szerezni, azért, hogy ebben a csapatban maradhassak. Hosszú évek jöttek sok szép élménnyel, heti közös találkozásokkal, sok-sok megméretõ újságcikkel, miközben egy erõs szövetség, barátság alakult ki közöttünk. Mindezt úgy, hogy munkánkért nem kaptunk semmiféle pénzbeli elismerést, ahogy néha Buday Mátyásnak mondtam, még egy szem kockacukrot sem. De hát nem is ez volt a fontos. Akit megérint a közélet történése, legyen az politika, kultúra, vagy egyéb téma, és van írói vénája, annak még az sem számít, hogy kap-e munkájáért pénzbeli elismerést, vagy sem. A közlés az érdekes és az öröm, amikor egy cikk munkánk eredményeként megszületik és láthatóvá válik a Minálunk oldalán. Számomra nincs ennél felemelõbb jó érzés.
Voltak nehéz idõszakok, de túléltük. Valami láthatatlan kötelék köthet össze bennünket, akik még mindig itt vagyunk együtt, szoros barátságban.
Major Edit
