Elõször a Vigíliában olvastam róla, egy kedves, szeretett ifjú kollegám írt róla rövid esszét, amiért persze kijárt neki fõszerkesztõi fekete pont, amit lehajtott fejjel, de mosolyogva fogadott. Kerestem Márait, de se könyvtárban, se a boltokban, se az antikváriumokban nem volt nyoma. Olyan volt beszélni róla, mintha egy távoli jelenésre emlékeznénk. Pedig õ élt és tudott rólunk. Emlékszem, a Vendégjáték Bolzanóban volt az elsõ könyve, ami a kezembe került, a háború elõtt vászonkötésben kiadott kötet akkorra már rongyosra volt olvasva. A második Máraira és a többire, még sokáig kellett várakoznom, bár bevallom, részese lehettem azoknak a keveseknek, akik a „titkos házi könyvtárak” beavatott olvasójaként már kaptam kevés ízelítõt Máraiból. Igaz, mindössze csak néhány regényt. És nem is a számomra ma legizgalmasabbnak, legszebbnek tartott Márai köteteket. És eleinte is inkább csak az sürgetett a vele való találkozásra, mert annyi titok, annyi suttogás vette körül. Tudtam, hogy maradhatott volna itthon a legnagyobb világégés után (amikor szeretett budai otthona is a földdel vált egyenlõvé) és talán még koszorút is tettek volna a fejére azok, akik akkoriban más írókat gond nélkül hessegettek hosszú hallgatásra. Mégis elment, itt hagyta a földet. Évekkel késõbb tõle, saját írásaiból tudtam meg, hogy a végsõ elhatározása a távozásról hosszú ideig tartott és alapos mérlegelés, személyes csalódások és éjszakai tépelõdések elõzték meg.
A magyar nyelv szerelmese volt mindhalálig. Nem kötõdött soha pártokhoz – ezt éreztem már akkor, a róla való semmit-tudásom idején, de mennyire mást tudtam, éreztem meg róla akkor, amikor a kétezres évek elején a regényei után a naplóit, emlékezéseit, legtitkosabb gondolatait is megismerhettem! Akkor nyílt ki elõttem az õ világa.
Halála évfordulóján nem is annyira az itthoni és az önkéntes számûzetésben leélt éveire gondolok erõsen, hanem a vég elõtti szenvedésére. Arra az öregemberre, aki 89 évesen, imádott hitvese és egyetlen örökbefogadott fia halála után milyen veszélyesen, milyen kiszolgáltatottan maradt magára. Már csak vén bejárónõje nyitotta rá az ajtót, nem maradt élet körülötte, semmi, ami az élethez kötötte volna. Csak a gyász, az egyre mélyülõ depresszió, és a testében terjedõ rák. Siratom és értem, hogy nem volt más kiút ebbõl a már nagyon nem szeretett életbõl, csak az, hogy ha Isten nem kíméli, és nem viszi el, akkor maga szabadítja meg önmagát. Utolsó naplókötetében olvasom mindig megrendültebben újra és újra a legszebb és legszomorúbb sorokat. Ez a könyve a magány könyve. Egyik bejegyzését idézem alább utolsó, tizennyolcadik naplójából, amikor Loláról, feleségérõl álmodott, akinek utolsó napjait végigkísérte a fájdalomban: „Ma nagyon hiányzott L., testének nemessége és elõkelõsége. Mosolya. Hangja.”. Keze már reszketett, fájdalmai voltak, alig látott, és mégis volt benne elég kurázsi, hogy döntsön sorsa felõl. Erõs volt belül és határozott, mint mindig egész életében. Így suttog fülünkbe legeslegutolsó, végsõ bejegyzése: „Várom a behívót, de nem is halogatom. Itt az ideje.”
Negyven éven át élt az önkéntes számûzetésben, a hatalmas Amerika hazánktól talán legtávolabbi sarkában. Az emigrációban is írt, egy ideig a Szabad Európának is dolgozott. Nem holmi lektûrök kerültek ki a kezei alól, õ valóban remekmûveket alkotott. Külhonban írt könyveit eleinte csak kevés példányszámban jelentették meg a kiadók, és csak a más országokba letelepedett magyarok körében talált olvasókra, de késõbb a fordításoknak köszönhetõen a nagyvilágban is neve lett.
De itthon még mindig csak a csend…
A harmincas években, amikor itthon is egymás után jelentek meg a kötetei, a magyar irodalom egyik legjelentékenyebb és legígéretesebb alkotójának számított, Márai volt a magyar polgári irodalom legjelesebbjeinek egyike. Az Akadémia is soraiba fogadta. De miután 1948-ban elhagyta az országot, úgy tûnt, véglegesen kitörlõdik neve a magyar irodalmi kánonból. De az írást – mindig csak magyarul írt -, soha nem hagyta abba. Egész életében tanult, gondolkodott, jegyzetelt, alig volt a világgal és emberekkel élõ kapcsolata, de rendületlenül írta könyveit. Elzártan élt, mégis minden világeseményrõl tudott, és véleményt alkotott, méghozzá úgy, hogy minden megjegyzése, észlelése, véleménye, kritikája vagy együttérzése átgondolt, kiérlelt és követhetõ volt.
Megérezte és megértette azt is, hogy a második világháború után mi következik. A múlt század negyvenes éveinek végén, még sokáig a romok között, csak féltek az emberek, de pislákolt még bennük a remény, hogy a várt változás nem lesz keserves. Még derengett a fény a világban, amikor õ már tudta: „hirtelen bealkonyodott, tudta, hogy mi vár hazánkra. Tizennyolc naplókötete – mind megannyi mûalkotás. Lenyomata annak, ami itthon és a világban, és persze vele történt azután…
Most, hogy róla írok, a sok, sok Márai kötet közül, ami ott sorakozik a könyvespolcomon, a Föld, föld!… címû kötetét emeltem ki gondolkodás nélkül, azt a kötetet, amit talán legtöbbször vettem kezembe, mert megéreztem benne a váteszt, aki a sûrûsödõ ködben is olyan tisztán, világosan értõn elõre látott mindent. „A kommunisták óvatosan, stopperórával dolgoztak – írja egy helyütt. – Ízenként bontották fel a nemzet testét, mint egy anatómiai, szemléltetõ vizsgán a tudós professzor a testrészeket. A nemesebb szerveket még kímélték, a fontosabb idegeket még nem vágták át, de a zsigereket már ollóval, csipesszel vagdosták szeletelték… Néha úgy tetszett, hogy nem tudják pontosan, milyen mélyre nyúlhatnak a boncolókéssel az eleven testben. A parancsot megkapták Moszkvából, valószínûleg megkapták hozzá a végrehajtási utasítást is, de ugyanakkor tartottak tõle, hiába minden aprólékos lelkiismeretesség, végül az övék, szakembereké a felelõsség, akiket Moszkvából ideküldtek… Olyan volt az idõ, mintha pókháló lepte volna be az életet, de minden nappal sûrûbb lett a háló… minden nap kibocsátott a Pók egy fonalat…” És így tovább, egészen addig, amíg megerõsödött benne a kínzó, fájdalmas, de alaposan megérlelt, végsõ döntés: el kell mennie innen. Más földön kell élni, de magyarul, magyarként kell folytatni az életet.
És Márai soha többé nem tette a lábát magyar földre. Nem egyszer állította: nem érez honvágyat. Fogadalmat tett és megtartotta. Addig nem teszi a lábát hazai földre, amíg szovjet katonák állomásoznak Magyarországon. A nyolcvanas évek végén már hívni, csalogatni kezdték, mindent beígértek. A legáhítottabbat is: kiadják könyveit. Akkorra már kialakult körülötte itthon is a mítosz, a rajongói kör, s bár Lola engedett volna, õ mégis ellenállt. Ma is úgy él a szememben, mint az állhatatosság szobra, a huszadik század egyik hiteles koronatanúja. Naplóköteteibõl tudjuk, hogy minden történésre figyelt és mindenre rezdült, látta a világ eseményeinek színét és fonákját. Bárhol nyitom ki a naplóit, ott sír és sikolt benne saját elmúlt fél életünk. Úgy érzem: benne volt egy társadalomtudós minden tudása, egy pszichológus minden megérzése, egy irodalmár minden klasszikus ismerete és legmodernebb értékítélete. És ott, a távoli San Diegóban, ahol élt, a neki itthonról küldött könyvekbõl, a barátai, rokonai leveleibõl, újságokból és folyóiratokból szinte naprakészen részese lett az itthon élõ magyarok életének és lélekben osztozott életérzésükben is.
Nem volt vallásos. Hitt az életben, élte az életét, de az örök életben nem volt bizodalma. Szabó Ferenc jezsuita teológus költõ ezt írta róla az emlékezés jegyében:
„Egyszer mosolygott csak: csecsemõ korában
hazátlan bolyongott a nagyvilágban
a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága
mint Ulyssesnek halála lett hazája.”
Ez a négy sor talán a legtöbbet, leglényegesebbet mondja el róla. Szüntelen munka, vándorlás a világban, be nem vallott honvágy a haza után, kevés öröm, végül szenvedés.
Az örök világosság fényeskedjék neki.
R. V.
