Dsida Jenõ: Nagycsütörtök

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elöl szökve, mégis szembe sorssal,

s finom ideggel érezni messzirõl

nyomán lopózó ellenségeit.

Az ablakon túl a mozdonyok zörögtek,

a sûrû füst, mint lomha denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély, állati félelem.

Körülnéztem, szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak…

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyûrött arcomon.

Dsida Jenõ (1907-1938) erdélyi magyar költõ életútjára csak harmincegy év méretett. A szépség, a jóság, a részvét, a szegényekkel való együttérzés, a mély hit, a szerelem költõje volt. Szerepet vállalt a nemzetiségi irodalom mozgalmaiban, tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak, a romániai magyar PRN Clubnak és lektora az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Legismertebb a Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár) címû verse, amit méltán tarthatunk a legszebb magyar versek egyikének, a Trianon miatti fájdalom örökös gyászdalának. Mind megannyi más erdélyi írót és költõt, õt is több évtizeden át törölték a magyar irodalmi kánonból. Nagycsütörtök címû versében nem nehéz észrevenni az Olajfák Hegye és a kocsárdi vasútállomás váróterme közti hasonlóságot, szinte azonosságot. Olyan helyszínek ezek, amelyeken az úton lévõnek életszámvetést kell végeznie, a pusztulással kell szembenéznie, s miközben senki emberfia segítségére nem számíthat.