Köszönöm, Johann Sebastian

2019-01-09 | Irodalmár
A csodálatos tehetségû zeneszerzõvel már korán kapcsolatba kerültem. Már csak azért is, mert édesanyámat Bachnak hívják. Nem mintha rokonságban lennénk a géniusszal, bár ki tudja? Azt olvastam valahol, hogy a Bach család rendkívül nagyszámú, szerteágazó – mint a patak, ami a nevük jelentése. Beethoven azt mondta, a név értelmére és Bach nagyságára utalva, hogy Bachot nem pataknak, inkább tengernek kellene hívni.

   Bach õseim hozzávetõlegesen akkor jöttek Magyarországra, amikor a türingiai, pontosabban eisenachi születésû zeneszerzõ elfoglalta Lipcsében a kántori állást.
  Amikor a biai általános iskola zongorát vásárolt és a zsibongóról nyíló kis terembõl zeneszoba lett, Ács Lajos tanár úr megkérdezte, hogy ki szeretne zongorázni tanulni? Többen jelentkeztek az osztálytársaim közül, és bennem is égett a vágy. De anyukám nem adott rá engedélyt:- Sose lesz nekünk zongoránk! – hárította el a kérésemet. Apukám sem támogatta ezt a kívánságomat, amin ma már azért csodálkozom, mert õ tanult zenét Dévai Gyulától, a nagyszerû pedagógustól és legénykorában több zenekarban is játszott. A klarinétját a mai napig is õrzöm.
-Klári, te nem jössz zongorát tanulni?- kérdezett rám Stabil tanár úr. ( Így nevezték Ács tanár urat  – persze a tisztelet megadása mellett –  a diákjai)
Csak a fejemet ráztam, nemleges választ jelezve.
-Pedig akinek ilyen õsei van, mint Bach!? – mondta nevetve.
Maradt az énekkar, ahol kánonban énekeltük a Paraszt kantátát. Néha ma is dúdolom magamban.
  Ács tanár úr egy énekóra keretében osztályunknak a biai református templom orgonáján eljátszotta a D-moll toccata és fúgát, és minden bizonnyal akkor érintettek meg elõször azok a csodálatosan áramló dallamok, amelyeket azóta is szívesen hallgatok. Késõbb, amikor már saját keresettel rendelkeztem, ugyan még nem volt lemezjátszóm, de már megvettem a lemezt, amin Lehotka Gábor orgonamûvész Bach szerzeményeket játszott, többek között a D-moll toccata és fúgát is. Még megvan az a hanglemez, de már régen nincs, amin lejátsszam. Viszont van You Tube!
  A következõ, életre szóló találkozóm a mûvel 1971. január 23-án történt. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert akkor volt az esküvõm. Amikor bevonultunk a templomba, megszólalt az orgona… és a D-moll toccata és fúga. Bárdos Anna játszotta, aki abban az idõben a kántor volt – nekem kedves osztálytársam, évekig padszomszédom, talán mondhatom: a barátnõm. Ennél nagyobb örömöt nem szerezhetett volna! Kedves Annuska, már nem tudom megköszönni Neked!
 Évtizedek teltek el, és a sors úgy hozta, hogy 12 éves Rebeka unokámmal hallgattuk egyszer a kalocsai templom ajándék-koncertjén. Boldog voltam, hogy õ is részesül a csodában. Egyszer csak a fülembe súgta:- Mikor lesz már vége? Be kellett látnom, õ még túl fiatal a mû befogadására.
Budaörsön Varga János atya aranymiséjén a templomi kórus egy csodálatos koralt énekelt.
Mi ez a gyönyörû?- kérdeztem a mise után Molnár Vilit, az egyik kórustagot. Mutatta a kottát –  Bach: Jesus bleibet meine Freude… Lehet, hogy zenei mûveletlenségemet árulom most el, de nem ismertem, vagy csak nem figyeltem fel rá? Amikor hazaértem, rögtön bekapcsoltam a komputerem és a You Tube-on meghallgattam, – azóta már számtalanszor. Nem tudok betelni vele! Örök rejtély számomra, hogy majd háromszáz évvel komponálta valaki és a 21. században élõk lelkét betölti.
 Ha lehetõségem lesz rá és erõm is engedi, akkor a lipcsei Tamás templomban leteszek egy szál virágot Johann Sebastian Bach sírjára, köszönetem jeléül.
2016.
 Steinhauser Klára
 

Megosztás