Sokfelé jártam már a világban, de valahogy eddig kimaradt Németország keleti fele, az un szocialista tömb hatalmas szelete. Találtam egy utat mely éppen kapóra jött, hogy végre meglássam a berlini fal maradványait, valamint Drezdát, Lipcsét, Meissent, a porcelángyártás fellegvárát, és a nagy porosz uralkodó második Frigyes Potsdamban lévő nyári rezidenciáját, a sanssouci kastélyt. Hatalmas falat ez a néhány város, amit egy öt napra tervezett utazás alkalmával nagyon nehéz megismerni.
Nagyon kíváncsi voltam Berlinre és reméltem, hogy az un. berlini falból talán láthatok is maradványokat. Ez a hatalmas város több mint harminc évig ketté lett vágva az 1961-ben emelt u.n. berlini fallal, elválasztva rokonokat, családokat egymástól csak azért, hogy a második világháború befejezéseként a győztesek birtokba vehessék azt, ami tulajdonképpen sosem volt az övék. S valóban áll még a falmaradvány. Szinte hihetetlen hogy a város közepén egyik utcát a másiktól elválasztva húzódott végig a városon. Így alakult ki Kelet Berlin és Nyugat Berlin. Kelet Berlin házai még a szocreál építészeti stílusát követik, hatalmas komor háztömbök sokasága szegélyezi a hatalmas sugárutakat, ahol valaha a katonai disz szemléken felvonuló tankok, egyszerre masírozó fegyvert szorongató katonák hada vonult fel a felállított dísztribün előtt, ahol helyet foglaltak az akkori német vezetők, mint pl. Erick Honnecker és a többiek. Miután a Harmadik Birodalom 1945 tavaszán kapitulált a szövetségesek előtt, a Jaltában született megállapodás szerint a győztesek négy – egy szovjet, egy amerikai, egy francia és egy brit – megszállási övezetre szabdalták szét az új határok közé szorított Németországot. Berlin területe e felosztás szerint a szovjet zónába került volna, a szövetségesek azonban úgy határoztak, hogy a tervezett újraegyesítésig közösen látják el a főváros katonai ellenőrzését.
Mint ismeretes, a hidegháborús konfliktus eszkalálódása végül nem tette lehetővé az ideiglenesnek tervezett állapot felszámolását. A keleti oldalon élők nehezen vették tudomásul a szögesdrótos betonfalat falat ezért sokan megpróbáltak átjutni rajta. Voltak, akik életük kockáztatásával ugyan, de mindenáron át akartak törni a betonfalon. Az egykori áldozatokról az egyik helyszínen felállított kereszt emlékezik meg, fotókkal, nevekkel. Ma már újra együtt él, lüktet a város, hiszen 1989. november 9-én a berlini falat lebontották. Berlin tehát újra szabad, oly annyira, hogy nemcsak az itt született őslakosoknak ad otthont, hanem különböző mostanában divatos szóval élve bevándorlóknak ad helyt. Hamburgban élő barátnőm sokszor panaszkodik, hogy neki már élhetetlen Németország, túl sok a fejkendős muszlim , néger és kitudja még hány náció, akik vagy már több évtizede választották otthonul Németországot, vagy éppen most igyekeznek letelepedni. Berlin élhető városképet mutat. A Mi Asszonyunk templom előtti füves téren heverésznek, olvasnak, esznek, isznak, ami nálunk elképzelhetetlen. Ott jártunkkor tűzriadó volt a templomban mindenkit kitessékeltek az utcára ezért a templomlátogatás – Berlin egyik ikonikus épülete- elmaradt. Elsétáltunk a Branderburgi kapuhoz mely Berlin központjában levő korai klasszicista építmény, a város és egyben Németország jelképe. A kaput Carl Gotthard Langhans építette 1788–1791 között II. Frigyes Vilmos porosz király rendeletére, és az idők során több olyan eseménynek tanúja volt, amelyek nemcsak Berlin és Németország, hanem Európa és a világ 20. századi történelme szempontjából is fontosak. Innen a Reichstag épületéhez siettünk, ami a néhai Német Birodalom jelképe volt. A Reichstagot 1894-ben nyitották meg és egészen az 1933-as tűzvészig a Német Birodalom parlamentjeként működött. 1999 óta újra a német törvényhozás otthona, Küldetését homlokzatán a felirat hirdeti: „Dem Deutschen Volke”, azaz: „a német népnek”. Egy hónappal Adolf Hitler hatalomátvétele után, 1933.február 27-én a Reichstag máig sem teljesen tisztázott körülmények között leégett. A gyújtogatással a náci vezetés a kommunistákat vádolta. Erre hivatkozva vonták vissza a weimari alkotmányban lefektetett szabadságjogok nagy részét, és építették ki a totális diktatúrát Németországban. Még mindig Berlinben maradva végigsétáltunk az Alexander platzon ahol az egykori kelet németek büszkesége a televízió torony áll. Alatta hömpölyög a sokszínű tömeg. Számos múzeum közöttük a Pergamon múzeum várja látogatóit. Aki Berlinbe utazik, ezt a múzeumot feltétlenül látogassa meg csodálatos gyűjteménye lenyűgözi a turistákat. Egyiptomi, ógörög emlékek garmada van itt kiállítva.
Második nap Drezdába látogattunk, az Elba parti Firenzébe. Csodálatos barokk épületek közöttük a Zwinger gyönyörű parkja és kiállítások sokasága várt ránk. Az összes német város közül talán Drezda fizette a legkeservesebb árat a második világháborúért. 1945. február 13–14-én a brit Királyi Légierő 773 gépe 2700 tonna bombát dobott le a városra. A rombolóbombák eleve nagy pusztítást vittek véghez, de ehhez még 650 ezer gyújtóbomba is társult. Így valóságos tűzvihar alakult ki, amelyben elfogyott az égés elengedhetetlen feltétele az oxigén így szén-monoxid gáz keletkezett, amelyben sokan megfulladtak. Néhány órával később az amerikai légierő 311 géppel 771 tonna bombát dobott le, és a következő napon is intéztek támadást a már amúgy is porig bombázott Drezda ellen. A bombázás több tízezer emberáldozatot követelt. A város közepén egy összefüggő romterület maradt. A keletkezett törmelék mennyisége több mint 18 millió köbméter. A város világhírű épületeiből csupán romok maradtak. A támadás katonai haszna vitatható. Drezda közlekedési és ipari szempontból elhanyagolható, és a hadműveleti területeken is kívül esett. Az egyetlen fontos pont, a repülőtér és a hozzá tartozó néhány laktanya sértetlen maradt. Újjáépítésének nehéz munkája nem sokkal a bombázás után indult meg. Ma, több mint hatvan évvel a légitámadás után újból a régi fényében ragyog a város és annak műemlékei. A német újraegyesítést követő évtizedekben sok műemlékét újjáépítették, ez a folyamat pedig sok új innovációt teremtett, mivel a politikai változás sok pénzt hozott a városba, amely most újra a turistalátványosságok tárháza
Majd Lipcse következett, németül Leipzig Németország keleti részén fekvő város, a szász szövetségi tartomány legnagyobb városa, a Drezda-Meisseni egyházmegye püspöki székvárosa. Gyönyörű épületek, hatalmas főtér a városházával, árúkkal bővelkedő üzletek, rengeteg turista és megint csak bevándorlók, akik céltalanul ültek a padokon, volt ki feküdt a pad előtti füvön, vagy mobiltelefonált. Látszólag sértetlenül élnek és várakoznak. De néha vészt jóslóan hasított bele a levegőbe a rendőrségi sziréna hangja, ami figyelmeztető jel, hogy nincs itt mindig ilyen békesség és nyugalom. . Este nem igen szeretnék egyik német városban sem sétálni, amit az idegenvezetőnk véleménye meg is erősített.
Ami csodálatos volt számomra, az Meissen és a Porcelángyár volt. Lépésről lépésre mutatták be a porcelángyártás egyes fázisait majd a kiállító terem következett, ahol mesés és gyönyörű tárgyakat láthattunk csillagászati árakon.
Lassan utazásunk végéhez közeledtünk. Odafelé és visszafelé a Cseh területen meglátogattuk a Lichteinstein hercegek nyári és téli kastélyait, Lednicét, és Valticét. Mindkettő meseszép melynek meglátogatását csak ajánlati tudom.
Ez volt hát röviden a kelet német nosztalgia, melyet az utazási iroda ezzel az elnevezéssel hirdetett meg. Sokat láttam és tanultam ez alatt az öt nap alatt Megérte a fáradtság, már csak azért is, hogy láthattam ezernyi csodát. Az utazás során szerzett tapasztalataim eredményeként a jövőben még jobban fogom becsülni a békét, amelynek lassan egy emberöltő óta részesei vagyunk, amely ezernyi áldozattal lett a miénk, és óvni a szabadságot, melyet nehéz kivívni de még nehezebb megtartani.
Major Edit
