A Magyar Honvédség története

2019-05-14 | Közélet
1992-tõl minden év május 21-e a Magyar Honvédelem Napja, mely napon Buda várának 1849-es visszavételérõl emlékeznek meg. A várnegyed déli részén található Dísz téren emelték 1893-ban a Honvéd-szobrot a budai hõsök emlékére. A szobor egy zászlót tartó, harcba rohanó fiatal katonát ábrázol, a talapzaton található felírás: „1849. május 21. Szabad hazáért!”.

A modern magyar hadsereg megalakulása a gyakorlatban 1848 május végére tehetõ, amikor Batthyány Lajos miniszterelnök utasítására felszereltek tíz reguláris gyalogzászlóaljat, névlegesen a Nemzeti Õrsereg részeként – valójában ezt a seregtestet a hivatalos iratokban is „honvédségként” emlegették. A magyar állam ellen irányuló külföldi agresszió fenyegetése és belsõ nemzetiségi fegyveres mozgalmak veszélye miatt Kossuth Lajos kérésére 1848. július 11-én, Pesten az országgyûlés képviselõi 200 ezer újoncot és a 42 millió forint azonnali hatályú hadihitelt szavaztak meg – hivatalosan is létrehozva ezzel a nemzet reguláris véderejét, a Honvédséget. Az erélyes intézkedések nyomán Magyarországnak 1848 legvégén már 110 ezer fõnyi serege állt hadrendben, amely végigharcolta a szabadságharcot. Az 1849. évi orosz cári invázió következtében az ország közel 20 évig tartó osztrák katonai megszállás alá került, ez idõ alatt nemzeti rendelkezésû hadserege nem volt.

Az önálló magyar hadsereg ismételt felállítására 1868-ban, az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása után került sor. 1869-ben megkezdõdött az elsõ honvédcsapatok felállítása. A századforduló nem képez éles választóvonalat a honvédség fejlõdésében, de az 1900-as évek elsõ évtizedében az általános európai fegyverkezés hatására mélyreható és gyors haderõ-fejlesztési program indult be az Osztrák–Magyar Monarchiában. A haderõ elsõ vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet, második vonalát a királyi magyar honvédség, illetve K. u. K. Landwehr alkotta. Az európai nagyhatalmak felgyorsult ütemû fegyverkezését szem elõtt tartva a hadvezetés a közös hadsereg tüzérségét óhajtotta fejleszteni, ami létszámnöveléssel járt együtt. Az elsõ világháborúban Magyarország több százezres emberáldozatot szenvedett el, fõleg az orosz front és az olaszországi Isonzónál. A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre (nemzetállami mozgalmak), és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentõs része francia, román és szerb ellenõrzés alá került. Ez a Károlyi Mihály-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat.

A Magyar Tanácsköztársaság létrejöttekor a külpolitikai helyzet még súlyosabb volt, mint a polgári kormányzat idején. Az események alakulását jelentõsen befolyásolta a Vix-jegyzék melyet 1919. március 20-án adtak át. Az ország vezetõi úgy vélték, hogy 3-4 hónap alatt lehetséges egy körülbelül 200 ezer fõs hadsereg létrehozása. 1919. március 25-én jelent meg a Vörös Hadsereg fölállításáról szóló rendelet. Április 16-án a román, majd április 27-én megindult a cseh csapatok támadása. A kezdeti katonai sikerek után azonban a Clemenceau-jegyzék hatására – ami kimondta, amennyiben a Vörös Hadsereg kivonul a Felvidékrõl, akkor cserébe a románok kiürítik a megszállt Tiszántúlt, és Magyarországot meghívják a béketárgyalásokra – a Vörös Hadsereg kivonult a Felvidékrõl, de a román csapatok nem távoztak, valamint Magyarországot nem hívták meg a béketárgyalásokra. A Vörös Hadsereg szétesett, amely a román csapatok elleni szolnoki ellentámadás sikertelenségével zárult.

A 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerzõdés katonai rendelkezései alapvetõen biztosították a kisantant államok teljes katonai fölényét. Olyan hadsereg fenntartását engedélyezték Magyarországnak, mely nemcsak támadó hadmûveletekre alkalmatlan, de az ország minimális védelmét sem képes ellátni.

A Tanácsköztársaság kormányának lemondásával megszûnt hadsereggel párhuzamosan szervezõdött a Nemzeti Hadsereg melynek parancsnoka a Károlyi Gyula vezette szegedi kormány honvédelmi minisztere, Horthy Miklós lett. Létrehozására június 6-án Szegeden hirdette ki rendeletét, a fõvezérség pedig augusztus 9-én felállt (a szervezet elnevezése 1922. január 4-én Magyar Királyi Honvédségre változott). Magyarország a területi revízió politikáját támogató két országgal, elõször a fasiszta Olaszországgal, majd késõbb (1933. után) a legfontosabb gazdasági partner náci Németországgal kereste az együttmûködést. A tengelyhatalmak szövetségeseként 1941-ben Magyarország belépett a második világháborúba, melynek casus bellije Kassa augusztus 26-ai bombázása lett. A gyengén felszerelt magyar csapatok hatalmas emberáldozatot hoztak a keleti fronton, majd 1943. januárjában a 2. magyar hadsereg megsemmisítõ vereséget szenvedett a Don folyó partján.

Az ország 1944. március 19-én német megszállás alá került, ez év tavaszától angolszász hadászati bombatámadások színterévé lépett elõ. Lévén az ország közlekedési szempontból immár kiemelkedõ szerepet töltött be a német háborús célok elérése érdekében, az ország légvédelmét megerõsítették, a magyar repülõcsapatok mûszaki felszereltségét jelentõsen növelték. A szeptembertõl szárazföldi hadszíntérré váló országban a három honvéd hadseregen kívül jelentõs számú német csapatok is tevékenykedtek. Az országba betörõ szovjet és román csapatok az év végére elérték a fõvárost, melyet végül sikerrel kerítettek be, majd az újév februárjában bevettek. A fõváros felmentésére tett minden magyar–német kísérlet kudarccal végzõdött. A Királyi Honvédség és a német haderõ csapatait az egyesített szovjet–román erõk március végére kiszorították az országból a nyugati határon át Ausztriába. 1945. április végére gyakorlatilag a magyar haderõ megszûnt létezni. A szovjet csapatok által elfoglalt területeken még a harcok alatt megkezdõdött a németellenes csapatok szervezése. 1945 elején már aktív, kis létszámú „partizánhaderõ” alakult, melyeket be is vetettek. Késõbb a háború alatt hadifogságba esett magyar katonákat a Honvédelmi Minisztérium Igazoló Bizottsága volt hivatott átvilágítani és igazolni, vagy elítélni. A Bizottság már decemberben ítéleteket hirdetett. Az átvilágított, igazolttá nyilvánított tisztekbõl, tábornokokból létrehozták az újdonsült Magyar Honvédség törzsi, tiszti állományát. A honvédség ismét fejlõdésnek indult, 1946-ban már aktív haderõnek számított. A tisztképzés 1947 decemberében indult, az immár Honvéd Hadiakadémián.

1947. február 10-én Párizsba aláírták a magyar békeszerzõdést, amelynek a hadseregre vonatkozó elõírásai értelmében Magyarországnak jogában állt 70 ezer fõs hadsereget szerveznie.

A rendszerváltozás a hadseregben már 1989-ben megkezdõdött. 1990. március 15-étõl a haderõ hivatalos neve Magyar Honvédség.  

Magyarország – a volt Varsói Szerzõdés tagországai közül elsõként – 1996.. január 29-én jelentette be hivatalosan csatlakozási szándékát a NATO-hoz. 1999. március 12-énMagyarország felvételt nyert a NATO-ba.

Az Országgyûlés 2004 novemberében módosította az alkotmányt a sorkötelezettség felfüggesztésével kapcsolatban, ettõl kezdve a Honvédség állományát békében kizárólag hivatásos és szerzõdéses katonák, köztisztviselõk, valamint honvédelmi alkalmazottak (2018-ig közalkalmazottak)[alkotják.

A Magyar Honvédség összlétszámát az Országgyûlés 2013. májusi határozatában 29 700 fõben maximálta. Ebbõl összesen 8845 altiszt és 5690 tiszt lehet a hadseregben. Az összlétszám legfeljebb 30 százaléka lehet a legénységi állomány. A civil kormánytisztviselõk, közalkalmazottak és egyéb munkavállalók köre a honvédségi összlétszám maximum negyede lehet. Az összlétszám nem tartalmazza az önkéntes tartalékos, valamint a rendelkezési állományban lévõk létszámát.

Források felhasználásával Major Edit

 

 

 

 

Megosztás