Nem sokkal a tavalyi karácsonyt megelõzõen, immár 22. alkalommal rendeztek Csehországban a mentõk ismét nemzetközi megmérettetést. Ezeket a versenyeket nem övezi hazánkban akkora ováció, mint mondjuk egy futball- vagy sakkbajnokságot. Pedig megérdemelnék a több figyelmet és elismerést, hiszen a három csapattag – dr.Lausch Patrik, Kelemen Péter és Tujner Szabolcs – mellett, jelképesen, az egész magyar mentõszolgálat ott állt a dobogón. És a csapat sikere egy kicsit a budaörsiek dicsõsége is…
Mielõtt leültünk volna beszélgetni, arra gondoltam, hogy ez voltaképp nem egy olyan verseny, amire gyúrni, trenírozni kell, hiszen a mindennapi munkájuk nem sokban lehet más, mint a versenyfeladataik.
Ez így van, de azért mégis van egy olyan különbség, amire nagyon figyelni kell. A versenyen ugyanis nem elég az életben megszokott rutin. Itt minden másképp mûködik. Minket ugyanis bírák vesznek körül (minden versenyzõre jut egy), és õk feszülten figyelik minden rezdülésünket, tervezett és elvégzett mozdulatainkat. Szóban jelentenünk kell minden észlelést, minden mozzanatot, ami a sérülttel van összefüggésben, és mindezt angol nyelven, érthetõen és hangosan. Jelenteni kell, hogy eszméleténél van-e a beteg, lázas-e, vannak-e fájdalmai, hogy történt és hol van a sérülés, és így tovább. A bírák nem annyira azt pontozzák, amit látnak, hanem azt, amit mi jelentünk nekik.
Hány szakmát kell megtanulnia egy mentõtisztnek? Nyelveket biztosan kell tudnia, a korszerû mentõautókban lévõ eszközök kezelését is tudnia kell, mint ahogy a betegek állapotfelmérését. Ráadásul mindenkor uralniuk kell az adott helyzetet. Jól gondolom?
Hosszú út vezet ahhoz, hogy valaki mentõtiszt lehessen. Én a Semmelweis Egyetem mentõtiszti szakát végeztem, ez négy évig tartott. Tizenegy éve mentõként dolgozom, és tavaly kaptam meg a mentõtiszti kinevezésemet. Mert nekünk az elméleti tudás elsajátítása mellett végig kell csinálnunk egy nagyon alapos és komoly gyakorlati képzést is. Ami a munkánkat illeti, az valóban nagyon sokoldalú, összetett feladat, amihez nem csak tudás, hanem komoly elhivatottság is kell. Aki a mentõknél dolgozik, az a társadalom minden rétegéhez elér. Bármilyen helyszínre hívnak segítségért, kastélyba vagy kunyhóba, nekünk soha nem szabad meglepõdni semmin, de tudnunk kell úgy kommunikálni, úgy foglalkozni a betegekkel és a hozzátartozókkal is, hogy pontosan értsék, mirõl van szó, mit, miért csinálunk, mi a további teendõ. Nem kapkodhatunk és nem háborodhatunk fel. Nekünk minden helyzetet el kell elfogadnunk és bizalmat kell keltenünk a betegekben. Egyszerre kell határozottnak és nyugodtnak lenni minden helyzetben. Csak rövid ideig vagyunk velük, így nem követhetjük nyomon további sorsukat, de érzelmileg talán így könnyebb a kellõ távolságot megtartani. Egy kórházi orvos többet tud a betegével foglalkozni, de nálunk az idõ a tét. Fontos és nagyon speciális része a mentõszolgálat az egészségügynek.
Ha valaki erre a szakra felvételizik, átesik egy alkalmassági vizsgán?
Igen, most már alkalmassági vizsgán is át kell esni, és egy úgynevezett betanuló idõszak is van. Az alapdolgok elsajátítása után szekundálnak, és ha minden jól megy, mehet tovább a próbaidõs.
A hivatását ön végleges választásának érzi?
Abszolút. Most már a tizenegyedik évet húzom, és tudom, hogy nem leszek hûtlen. És ha lehet, maradnék továbbra is a Budaörsi Mentõszolgálatnál.
Soha nem vágyott arra, hogy orvos legyen?
Nem, soha. Egész életemben mentõsnek készültem. Az érettségi után teológiát kezdtem tanulni. Nem pap akartam lenni, hanem teológus és történelemtanár, ám egy év elteltével rájöttem, nem ez az én utam. Nekem kellett a gyorsaság, a pörgés, a csináld azonnal tempója…
Mondjon magáról valami személyeset.
Harminckét éves vagyok, a szüleimmel élek Törökbálinton és még nem alapítottam családot. Édesapám is mentõzött egy ideig, ezért volt fogalmam errõl a mesterségrõl, de az õ élete késõbb merõben más irányba ment el. Édesanyám építészmérnök, és van egy bátyám, aki ugyancsak a mentõsöknél dolgozik, de más szakterületen.
Beszéljünk a versenyrõl. Azt, hogy önben ott mocorog a versenyszellem, azt már nem is kell elmondania…
Valóban kedvelem a megmérettetést. Nem ez volt az elsõ verseny, amin részt vettem, hiszen vannak országos versenyek is, sõt a nemzetközieken is voltam már jó néhányszor, de amikor megjött a cseh szervezõk meghívása erre az elsõ téli nagy próbára, megint hamar összeállt a csapat. Ez volt az eddigi versenyek elsõ téli megmérettetése, és a feladatok is ehhez az évszakhoz igazodtak. Gyalog vonultunk ki a helyszínekre, olykor szánon jött velünk a felszerelés. Az idõmérés mindig a helyszínen kezdõdött. Nyolc versenyfeladatot kaptunk, amit egy nap és egy éjszaka kellett megoldanunk. Volt közte egy kukában megtalált, kihûlt újszülött, aki még élt. Az ilyen esetek mindig nagyon megrendítõk, de nem veszíthetjük el a fejünket: nekünk ott is cselekedni kellett, a csecsemõ felmelegítésének elkezdése, ellátása volt az azonnali feladat. Aztán egy síbalesetet szenvedett sportember mentése következett a sípályán, ez szinte rutinszerû munkát adott, bár a hó és a hideg azért némiképp megnehezítette a dolgunkat. Késõbb egy kocsmába vezetett az út, ahol egy ember rosszullétét szimulálták. Kiderítettük, hogy infarktusa van, nem volt nehéz, itthoni praxisunkban is gyakran adódnak ilyen esetek. Itt a bíráink a helyes diagnózis felállítását, elemzését, a gyógyszerezést, majd a beteg kórházba juttatásának a megszervezését pontozták. Rutinos versenyzõk már tudják, hogy ezeken a versenyeken vannak pihentetõ pályák is, ezúttal az lett a mi „helyben ülõs” feladatunk, hogy egy mentõs vizsgára készülõ fiatalembernek segítsünk a felkészülésben. Kaptunk egy listát orvosi kifejezésekrõl, ezeket kellett angolra és latinra lefordítanunk.
Mentõtisztként tudnia kellett ezeket az orvosi kifejezéseket mindkét nyelven?
Igen, ezt megtanultuk a fõiskolán.
És mi volt igazán téli feladat ezen az olimpián?
Este, már sötétedés után értünk vissza a bázisunkhoz, ahol kezünkbe nyomták a két éjszakai feladatot. Elsõként hosszú gyaloglás után értünk a kijelölt területre, ahol egy tó vágott mély lyukában szorongott egy sérült, pontosabban egy sérültnek álcázott valódi búvár, aki izgatottan várta a segítséget. Természetesen ügyesen be volt rögzítve, ezt biztonsági okokból mindig megcsinálják. Már az elsõ percben a történtek pszichés következményeire próbáltunk fókuszálni. Csak annyi információnk volt az esetrõl, hogy mielõtt valaki véletlenül rátalált, õ már órák óta küzdött az életéért a jeges vízben. Együtt vártuk a tûzoltók segítségét, nélkülük nem sokra mentünk volna. A várakozási idõ alatt igyekeztünk megnyugtatni, ez inkább pszichés feladat volt, de persze emellett a baleset pontos körülményeit is ki kellett szedni belõle, és amennyire lehetett, az állapota felmérését is elvégeztük. Nagyon sokat tanultunk itt arról, hogy mennyire fontos verbális és empatikus segítséget adni egy olyan embernek, aki fél, tehetetlen és már nagyon nehéz számára a várakozás. De nagyon igyekeztünk tartani benne a lelket – talán ez is hozta pontokat…
Eddig nem is gondoltam arra, hogy egy ilyen olimpián tanulni is lehet. Azt hinné az ember, hogy aki ott van, az mindent tud, azt már nem érheti meglepetés…
Nagyon sokat lehet tanulni egy ilyen versenyen. És valamennyire átlátjuk azt is, hogy miként történik ugyanannak a helyzetnek a megoldása egy másik világban. Igaz, hogy a helyszíneken egymás munkájába nem láthatunk bele, hiszen a verseny egyidõben zajlik, de a kiértékeléseknél mindig hangsúlyt kapnak az újszerû vagy szokatlan megoldások ismertetései, kiemelik az újszerû, ügyes megoldásokat. Jómagam sok „tudományt” szedtem össze már a korábbi megmérettetések során is.
Mi volt az utolsó feladat?
Meglehetõsen fáradtak voltunk már éjféltájt, mikor jött a riasztás, hogy egy autóbusz felborult a hegyekben. Éjfélkor indultunk a helyszínre, hosszú gyaloglás következett, mikor odaértünk, a tûzoltók már szépen villogtak körülöttünk. A busz az árok mélyén volt, befordítva, tizenkét sérült maradt benn, és néhányuknak már odaérkezésünk elõtt sikerült kimászniuk. Ilyen helyzetben az elsõ feladat mindig a sérültek vizsgálata és osztályozása. Tulajdonképpen annak eldöntése, hogy kit szállítsanak el elõbb, hány mentõkocsira lesz szükség – miközben mindenki sír, kiabál, reszket a fájdalomtól. Igen, ez tényleg egy kõkemény meló… De ilyenkor be kell húzzuk a féket – amíg nincs szelekció, nincs betegellátás. Az összes sérülten végig kell mennünk. Három paraméter alapján dõl el, hogy ki, melyik kategóriába kerül és színes kódok jelzik a „fokozatokat”. A piros szín a súlyos, életveszélyes sérülteket jelzi, akik azonnali ellátást igényelnek, a sárga a középsúlyosakat, akik valameddig még várhatnak, és zöld színnel jelölik azokat, akik sérültek ugyan, de aránylag jól vannak. A csapatunk egyik tagja lett a kárhely-parancsnok, õ volt az, aki az egész feladatot átlátta és, aki az információkat gyûjtötte, közben megállás nélkül minden helyi történést közvetített rádión a központi irányításnak. Másikunk az autóbuszban osztályozott (nem tudtuk még, hogy pontosan hányan voltak a felborult buszban, a buszvezetõ már nem volt életben). Rám az a tevékenység hárult, hogy zseblámpával mintegy száz méteres körzetben átfésüljem a környezõ területet. Ugyanis az ilyen baleseteknél gyakran elõfordul, hogy valaki agyrázkódást kap, és elindul vaktában. Itt is rátaláltam egy ilyen sérültre. Lógott a nyelvünk, mire vége lett. De a szálláson kialudtuk magunkat, és boldogan öleltük egymást az eredmény kihirdetésekor.
Gyakorló mentõként milyennek ítéli a hazai mentõszolgálat mûködését?
Nagyon sok fejlõdés zajlik a szolgálatnál, korszerû, világszínvonalú mentõautóink vannak, Európában talán a legjobban felszerelt kocsik. Külföldön más a rendszer, mint nálunk. Sok országban a mentõk feladata csak a minimális ellátásra, a fájdalomcsillapításra korlátozódik, majd a beteg a kórházban landol. Nálunk ez fordítva van: már a mentõautóban komoly ellátás kezdõdik, miközben az autó még áll, vagy már száguldva, sivítva rohan a kórházba. A kompetenciánkkal mi ugyanazt az ellátást tudjuk nyújtani, mint az orvosok. Ez nagyon egyedi a világban, de ezen a területen az élmezõnyben járunk.
Mit gondol, elégedettek a mentõk a bérükkel? Õk nem készülnek bértárgyalásra, ”rabszolgatörvényt” eltörlõ utcai megmozdulásokra, sztrájkokra?
Szerintem a szolgálat dolgozóinak zöme elégedett. Ez egy jószolgálati hivatás, életeket mentõ szolgálat, nem a látványos megmozdulások terepe. Mi is az egészségügyi bértábla alapján kapjuk a fizetést, ami itt is folyamatosan, kiszámíthatóan és jelentõsen nõ. E téren is jó az az irány, amerre halad Magyarország.
Ha így van, akkor legyen ez a végszó. Köszönöm az õszinteségét és a beszélgetést!
R. V.
