Gyermekmentes övezet

2019-05-07 | Közélet
Volt kies hazánkban olyan idõszak, amikor tiltott volt az abortusz és a gyermekteleneknek adót kellett fizetniük. Ratkó Anna népjóléti, majd egészségügyi miniszter regnálásakor történt mindez, az ötvenes évek elejétõl az 56-os forradalmat követõ idõszakig.

Még emlékszem, amikor egy öreg kórház folyosóján vékony fekete keretben ott virított a szöveg: „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsõség!” Bizonyára annak az alacsony, kopasz, furcsa beszédû diktátornak a fejében fogalmazódott meg az abortusztörvény népszerûsítése céljából ez az aranyköpés… Bizonyára a levert forradalom egyik engedményeként szûnt meg a tilalom és az adókötelezettség, és attól kezdve azok a nõk, akik valamilyen elfogadható okból nem tudták vállalni a gyermeküket, a nõgyógyászok (akik közül sokan megtagadták az efféle beavatkozást) megszabadították terhüktõl. Nem volt már terror, a nõk számára beköszöntött egy viszonylagos szabadság, majd a fogamzásgátló tabletták térhódításával teljes mértékben rájuk szállt a döntés joga. A házasság különben sem volt akkor már mindenki számára szentség, sokan inkább valamiféle olyan életközösséget választottak, ami bármikor felbontható.

Dühös kommentek

Ma ott tartunk a szociológusok felmérése szerint, hogy a magyarok nagy része azt vallja, hogy gyerek nélkül nem teljes az élet, de vannak, akik tudatosan vállalják a gyerektelenséget. Néhány hónappal ezelõtt a Marie Clare-ben megjelent egy írás, amiben szó esett a gyerektelenség felvállalásának okairól. Kiderült, hogy ez a legritkább esetben tudatos, gyakoribb, hogy megfelelõ partner hiányában, a létbizonytalanság okán, vagy idõs szülõk, rokonok ápolási kényszere miatt nem vállalnak gyereket a nõk. Azt is megtudtuk a cikkbõl, hogy rengeteg dühös kommentet lehet olvasni arról is, hogy a nõk egy része úgy érzi, hogy a mai rendszer szülõgépnek tekinti õket, és akadt olyan kutató, akinek az a véleménye, hogy a társadalom ma személyekre bontja a népesedési problémát, holott a demográfia nem egyéni felelõsség, és egyértelmû: itt egy „társadalmi szövetbe mélyen beágyazott komplex problémáról van szó”.

Ez a gondolat folytatódott az újságíró egy másik cikkében, amit néhány hete a Magyar Narancsban publikált. Itt már nevesítve lettek a kommentelõk. Egy 37 éves világot járó hölgy, azon túl, hogy kijelentette „én soha nem akartam gyereket, soha nem éreztem késztetést”, arról beszélt, hogy bezzeg külföldön nem firtatják soha egy állásinterjún a gyerekvállalás kérdését, de Magyarországon még a csapból is ez folyik. Kifejezte azon meggyõzõdését is a hazájukban élõ magyar nõk nevében, „hogy muszáj gyereket szülniük, ebbõl lesz késõbb egy csomó rossz házasság, kettétört család”.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Nem lehet ennek a Londonon, Németországon át Lisszabonba „sodródott” hölgynek az elmés megállapítását szó nélkül hagyni. Magyarországon ugyanis nem jött vissza a Rákosi-éra. Akik vágynak  gyermek után és bevállalják, azt önként és dalolva teszik – vélhetõleg alapos megfontolás után, nem kötelességbõl, nem dicsõség után áhítozva, ez az õ legszemélyesebb magánügyük és nem muszáj vagy kényszer. És nem a gyerekvállalás az, ami tönkreteszi a családokat, hanem az, hogy fiatal házasként lassabban érünk be erre a feladatra, meggondolatlanul cselekszünk, sokszor csak feltételeket szabva szeretünk és gondolkodunk, és még sorolhatnám az okokat..

„Kétes hasznosságú” a családsegítõ program?

Tény, hogy a kormány végre szembenézett annak következményeivel, hogy hazánkban régóta vészesen csökken a születések száma. De nem azon az úton indult el, hogy saját hazánkba idegen anyákat befogadva, õk szüljenek utódokat a magyaroknak, hanem kidolgozott egy sok mindenre kiterjedõ, jelentõs anyagi támogatási rendszert a családok számára. A sikert senki nem garantálhatja. De a szándék erõs, a támogatási formák sokszínûek, vonzóak, és határozottan jelzik, hogy az ország a gyerekvállalás mellett tört lándzsát. Tudjuk, hogy kemény, nehéz, egy életen át tartó feladat szülõnek lenni, de ez örömteli, önkéntes vállalás. Az is igaz, hogy hosszú idõ, amíg a gyerekek felnõtté érnek, de mégiscsak elindulhat valami a mi hazánkban, ami reményt jelenthet megmaradásunkra.

A cikkíró egy rosszízû jelzõt is tapasztott a kormány akciótervéhez, „kétes hasznosságúnak” nevezi, azaz némiképp megrója ezt a nagyreményû kezdeményezést. Megró, mert nem állunk be a sorba és nem a változó világ útját követjük, nem tetszik, hogy semmibe vesszük a jobbnál jobb külhoni példákat. Mondjuk a svédországi The Overpopulation Projekt kutatócsoportjának a megállapításával sem értünk egyet, akik nemrégiben a fogyó népesség elõnyeit és a gyermekvállalás ösztönzésének szükségtelenségét hangsúlyozták…

Így hát mi lennénk az öreg Európa hátul kullogói gondolkodásunkban, tetteinkben, világnézetünkben? Micsoda lemaradás! Micsoda szégyen hagyni, hogy nélkülünk forduljon a világ! Miért nem nézzük inkább Norvégiát? Vagy inkább az összes északi országot, ahol a lakosságnak csak a 10%-a vallja azt, hogy a család teljes életéhez szükség van gyerekre. Büszkék vagyunk arra, hogy hazánkban a nõk 85%-a és a férfiak 74%-a egyetért azzal, hogy kell gyerek a családba. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont gyermektelenséget is kutató munkatársa szerint a baj gyökere ott van, hogy a szocializmusban megszoktuk, hogy standardizált, készre szabott életmodellt kaptunk és éltünk, és ebben a modellben a gyermekvállalás is kötelezõ elemként szerepelt. Ez is egy állítás. Ezek szerint ott tartunk, mintha még ma is a szocializmusban élnénk, és ha valaki eltér ettõl, az már deviáns.

Ki süti rájuk a bélyeget?

Ki az, aki deviánsnak nevezi azokat, akik tudatosan nem akarnak gyereket? Ki az, aki erõlteti a szülést? Ki az, aki megveti a tudatos gyermekteleneket? Miért mondják azt, hogy a kormány retorikája olyan, hogy egyéni felelõsséggé próbálnak tenni egy társadalmi szintû problémát? Valahogy úgy tûnik fel, hogy önmagukra sütnek bélyeget…  Mindenesetre már mûködik a Gyermekmentes Övezet nevû facebook, ahol arról beszélnek, hogy fontos közösséget teremteni a tudatos gyermektelenek számára, mert magányosnak és kirekesztettnek érzik magukat. Miért eme felháborodás, amikor saját választásuknak isszák a levét?

Nem tudom, hogy azok a témához közelálló fiatal hölgyek, akik a külhoni fejlõdés irányait igen jól ismerik és közvetítik felénk, vajon éreztek-e valaha belülrõl jövõ, erõs biológiai késztetést a gyerekszülésre? Vágytak-e kisbabára, akit szeretnének, dédelgetnének, nevelgetnének, hordanák óvodába, akivel együtt tölthetnék a szabadidõt, iskolásként segítenének a leckeírásban, késõbb küldenék õt külföldi egyetemre, és várnák, hogy egyszer majd a nagymamaságba is belekóstolhassanak? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De mindenesetre más a papírra írtakat idegen nyelvrõl lefordítani és közreadni véleményeket, és más közelrõl megélni a dolgokat. Mert azt is látjuk, hogy akik végleg lemaradnak errõl az örömrõl, azok nem ritkán negyvenen, ötvenen túl rádöbbennek arra, hogy mitõl fosztották meg  az életüket. Nem a szüleiket, nem a kormányt, nem az országot. Önmagukat!

Ha megtalálnák álmaik partnerét…

Nézzünk még egy másik interjúalanyt. Õ Emma, egy másik tudatos gyermektelen. Õ arról nyilatkozik (bizonyára nem a saját tapasztalatai alapján), hogy borzasztó nehéz gyermeket nevelni, mert az teljesen felborítja az életet… Ráadásul ez sokba kerül, idõbe, pénzbe és a hazai iskolarendszert sem találja megfelelõnek esetleges gyermeke számára, ráadásul az õ szülei házassága sem sikerült… Igen, vannak lelki okok, gátat jelent a stressz, a depresszió, ezek könnyen közrejátszhatnak az ódzkodásban. De akadnak olyanok is, aki egyszerûen kijelentik: nem szeretik a gyerekeket… Egy Jónás nevû magasan kvalifikált 52 éves odáig ment a tagadásban, hogy kijelentette: a gyermekvállalás ösztönzése rá olyan hatással lenne, mintha húsevésre köteleznének egy vegetáriánust… Jómagam kétlem, hogy élete során bármiféle terror áldozata lett volna, de elképzelhetõ, hogy voltak irányában túl magas szülõi elvárások vagy a párkapcsolatában tapogatózhattak nála gyerekvállalás témában…. És vannak szép számmal, akik remekül érzik egymással magukat a párjukkal, nem kell nekik gyerek a boldog élethez, aki csak elrontaná az idillt…

És szerepel egy Sándor is a cikkben, aki 48 éves, és azt állítja, hogy õ egy új barbár világot lát maga elõtt, ahol az ember embernek farkasa. Szerinte a természetnek nem elvárása, hogy szaporodjon. De azt is bevallja, hogy a korral erõsödött benne az igény a gyerekvállalásra, és ez valami zsigeri reakció lehetett. Végül hozzátette: én már lecsúsztam errõl… A kutatás során nem csak Sándor beszélt errõl, akadtak, akik bevallották: ha megtalálnák álmaik partnerét, lehet, hogy mégiscsak vállalnának gyermeket…

Ez a vállalás erkölcstelen?

De térjünk vissza a bélyegragasztásra, és nézzük meg, milyen bélyeget ragaszt egy anti-natalista (azaz szülésellenes) amerikai filozófus és egyetemi tanár a gyereket vállaló  anyákra és apákra. Õ egyenesen azzal érvel, hogy gyereket vállalni amorális, azaz erkölcstelen tett. És azt is, hogy nem megszületni mindenképpen jobb, mint világra jönni. David Benatar gondolatmenetét nem kívánom kommentálni…

A cikk írója végül úgy foglalja össze társadalomkutató kollegája véleményét az egész kérdéskörrõl, hogy az egész népesedési kérdés átpolitizált, de a tudatos gyermekteleneket nem érdemes piszkálni, hiszen nem õk befolyásolják a népességszámot, inkább arra kellene koncentrálni, hogy azoknak segítsünk, akik gyereket akarnak nevelni, és azoknak is, akiknek már világra jöttek a gyermekei.

Hölgyeim, uraim, ma már láthatják, érzékelhetik: a kormány ezen az úton indult el…

R. V.

Megosztás