Mi húz ide bennünket egyre inkább, amikor õ beszél? Hiszen ez a fura, lélekbe ható „Bogárhang” sok más fórumon is hallható. Ám ha „élõben” ott áll elõttünk ez a kis nagy ember és elkezd szelíden, szerényen beszélni, majd erõsödõ hangon kimondja erõs igazságait, valahogy még meggyõzõbbnek, még igazabbnak érezzük szavait. Humora, lazasága a régi volt, csak amit kimondott, azt érezzük mélynek, igaznak és nagyon keménynek…
Ilyen volt a legutóbbi Válaszút címmel meghirdetett eladása is a szokott helyen, a csuda szép Adler Kávéházban. Ezúttal nem csak lenyûgözött, hanem meg is rendítette a hallgatókat ez az elõadás, ahol nem a távoli jövõnk kontúrját vázolta fel lelki szemeink elõtt, hanem a holnapunkat, azt a holnapot, aminek félõ, hogy mindannyian csak a vesztesei lehetünk. Fáj a felébredés, fáj annak tudata, hogy tán már a sürgetés sem elég. Hiszen a mozdony már pöfög, sebességbe vált, ülünk a hálókocsiban, az elsõ osztály bársony melegében, meg a fapadokon. És már gurulunk a síneken, és ahogy gyorsul, mi is kezdjük pedzeni , hogy ez az út nem felfelé vezet…
Õsszel is beszélt már nekünk Bogár László a világot fenyegetõ katasztrófáról, a világ népesedési helyzetérõl, és elképesztõ, a jövõt besötétítõ statisztákat is mutatott. Már látható, érezhetõ a késedelem okozta veszteség. Az emberi közösség is két világrendre oszlott. Az egyik nem képes biztosítani önmaga idõbeli folytonosságát, élvezeteknek és vagyona gyarapításának lázában él, feledve, elhessegetve az élet fenntartására irányuló legszentebb feladatát, és nem hoz világra gyermeket, akit testi-lelki egészségben kellene felnevelnie. A másik véglet a túlnépesedés egyenes, de járhatatlan útja, amikor már három szülõképes nemzedék hoz világra 8-10 gyermeket, akiknek nem adatik sem étel, sem iható víz, sem elfogadható élettér.
Hazánkban is voltak már váteszek, akik ezt láttak, akik kiáltottak. Fekete Gyula írót emlegette, aki már ötven évvel ezelõtt tudta és hirdette, hogy a magyarság 1950 és 1954 között egy olyan végzetes lejtõn indult el, ami csak a megsemmisülésbe vezethet. Most ott tartunk, hogy jövõre várhatóan az 1954-es szinten lesz országunk lakóinak száma. Önmagában az nem tragédia, hogy egy millióval kevesebben leszünk, mint amennyien 1980-ban voltunk, amikor elértük minden idõk legmagasabb népességszámát. De az már majdnem élõ tragédia, hogy egyre inkább rossz irányba mozdul a népesség demográfiai szerkezete, ami azzal a következményekkel jár, hogy egyre nehezebbé válhat az egész ország elemi szintû mûködtetése.
Az tény és örvendetes, hogy tovább élünk, de az már nem, hogy az utánunk következõ nemzedék növekedési üteme rohamosan csökken. Persze a világ nem egyenletesen öregszik, a számok elképesztõ eltéréseket mutatnak. Ezért az elõttünk álló évszázad fõ kihívása nemcsak az elöregedés kezelése úgy általában, hanem inkább az, hogy milyen irányba fordul az elöregedés idõbeli és térbeli különbségeinek világhatalmi értelmezése és befolyásolása. Egy ENSZ elemzés azt feltételezi, hogy míg 2000-ben 180 ezer ember töltötte be a századik életévét, addig 2100-ban ennek több mint a százszorosa, vagyis több mint húsz millió századik életévét betöltött ember él majd a földön, és 800 millióról négymilliárd fölé emelkedik az idõskorúak száma.
Nem tudhatjuk, hogy milyen testi-lelki állapotban éljük majd meg öregkorunkat, de az tény, hogy mindez a keresõk és idõskorú eltartottak arányát a kezelhetetlen sávba hajtja. Egynéhány országban ez már megtörtént, a többiekben majd csak az elõttünk álló évtizedek során fog megtörténni. Ez ma a legsúlyosabb globális konfliktus, ami roppant kihívásokat jelent. És a migráció támogatói éppen ezt használják fõ érvként migrációs törekvéseik alátámasztására!
Súlyos szavak… Az egész emberiség, benne mi, magyarok is részesei vagyunk ennek a folyamatnak. Valljuk be: nem könnyû ezzel a súlyos kihívással szembenézni. De ha a magyar társadalom vissza akarja szerezni létének harmóniáját, meg akarja teremteni a népesedési folyamatok egyensúlyát, ha egyáltalán meg akar maradni, akkor számot kell vetnie azzal, hogy ez csak mai világunk globális szervezõ elvével való szembekerüléssel képzelhetõ el. Nagy kérdés, hogy a mai magyar társadalom milyen mértékben alkalmazkodik a globális mintázatokhoz, és kérdés az is, hogy milyen mélyen hatolt be lelki, erkölcsi, szellemi értelemben eme szervezõdési rendnek a pusztító hatása a mai magyar emberekbe. Nagy kérdés az is, hogy vajon a világ pusztulásához, öngyilkosságához vezetõ szervezõdésekhez alkalmazkodó jövõ nemzedéket akarunk, vagy olyat, amely tisztában van azzal, hogy ennek a ma uralkodó szemléletnek a pöfögõ, füstöt okádó mozdonya a semmibe vezeti a világot. Nem árt figyelmeztetni magunkat, hogy ez a világ, amiben ma élünk, minden eddiginél brutálisabb és nyíltabb szellemi világháború színtere, ahol a globális diktatúra hamis tudásként bélyegez meg minden tõle való elhajlást.
Márpedig el kell hajolnunk!
A kormány ma családcentrikus politikába fogott, és „megkésve bár, de törve nem”, összetett, mindenre kiterjedõ, átfogó demográfiai- és nemzetstratégiába kezdett. A vállalkozás nagy ívû, sok áldozattal, lemondással jár, de kell hozzá az emberek akarása, azonosulása, felelõsségvállalása. Az egész magyarság lelki, erkölcsi, szellemi talapzatának meg kell változnia, hogy ez a csoda megtörténjen.
Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ne higgyünk benne!
Lehet, hogy az elõadást követõ dörgõ taps nemcsak egy egyetemi tanár elõadásának sikerét jelezte. Talán néhányunk kisebbfajta lelki sokkot is átélt, mások tovább töprengenek, morfondíroznak, okosodnak, de lehet, hogy sokunkat máris tettre sarkallt, és talán hittel, erõvel is megajándékozott…
R. V.
