Ady versei sokakban felháborodást keltettek, néha belekeseredett abba, hogy bolondnak, komédiásnak, magyartalannak, hazaárulónak tartották. Meg is írta egy helyütt: „Talán illendõbb lett volna félreértett lírikusként s jókorán megboldogulnom, de belém ütött az elhívatás mániája…” De Adyban élete utolsó percéig lobogott az a féktelen élet-akarás, ami hajtotta, vitte, repítette: „Mindent el akartam mondani, ami ma élõ magyar emberben támadhat s ami ma élõ magyar embert hajt… a mai magyarság lelkiismeretének hiszem magam … Szeretnék az élettõl még három-négy tûrhetõ esztendõt kizsarolni, szeretném, ha aludni tudnék, s egy-két olyan dolgot megírni, amit csak én írhatok meg… ha a doktor úr már bíztatóan nézne rám. S ha ellenségeim, akiknek a legtöbbet köszönhetek, mert daccal, gõggel, szinte emberfeletti erõvel õk láttak el, ezután is ösztönöznének.” „
Hotelek, panziók, bérelt szobák Pesten és Párizsban, csak élete legutolsó szakaszában, 1917 õszén lett saját otthona a Veres Pálné utcában. Ez elsõ emeleti polgári lakás volt az egyetlen, a végsõ menedék, amit Ady a feleségének, Boncza Bertának köszönhetõen végre – megkésve ugyan -, de azért a magáénak mondhatott. A három szoba személyzeti szobás lakást Boncza Berta örökölte apja halála után. Mikor a Csucsán élõ házaspár úgy döntött, hogy Pestre költöznek, nem volt egyszerû azonnal megoldani, mert a lakás még foglalt volt, ott mûködött ugyanis az elhunyt Boncza Miklós lapjának, a Magyar Közigazgatásnak a szerkesztõsége. A kiköltöztetés nehezen ment. De amikor Boncza Berta végre hozzáláthatott közös lakásuk berendezéséhez, éjt nappallá téve járta a régiségkereskedéseket és stílusos, szép bútorokkal, perzsaszõnyegekkel, mûvészi festményekkel igazi kényelmes és szép polgári otthont varázsolt maguk köré. Ady szobája volt a legegyszerûbb: csak egy ágy, könyvespolc kevés könyvvel, egy kis íróasztal.
Ady itt meghívhatta barátait és saját szobája volt. Azt, hogy menyire vágyott egész élete során egy saját, meghitt otthonra, azt az 1913-ban írott önéletrajzában vallotta be: „Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is… Sajnos gyakrabban kell egy-egy szanatóriumba be-bevonulnom egészséget foltozni…”
Miután beköltöztek, ott is épp olyan sokat dolgozott, mint azelõtt. Életmûvének nagy záró versei, a Mai próféta átka, a Krónikás ének 1818-ból , az Elégedetlen ifjú panasza és a legutolsó, az Üdvözlet a gyõzõnek – mind itt születtek, a kis íróasztalon. A költözködés után eltelt néhány nap múlva már forradalom dúlt a fõvárosban. A frissen megalakult Nemzeti Tanács egyik ülésén Jászi Oszkár volt az, aki felvetette, hogy a kormánynak hivatalos üdvözletet kellene küldenie a nagybeteg költõnek (Jászi és Ady diákkorukban kötött mély barátsága végigkísérte kettejük életét). A köszöntõ szöveg szerkesztését Hatvany Lajosra bízták. Amikor az öttagú küldöttség megérkezett, Adyra épp akkor adták rá szép új fekete kabátját, s ez volt rajta akkor is, amikor az utolsó fénykép készült róla. Otthon leginkább egy kis barna házikabátban járt-kelt. Az üdvözlõ beszéd után õ is fel akarta olvasni a feleletét, amit egy kis papírlapra írt, de már képtelen volt megszólalni. Hatvany odahajolt a válla fölé, és õ olvasta fel hangosan a szöveget: „Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Dadogva, gyáván, de mégis némi büszkeséggel mondok köszönetet… Betegen, meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeteket…”
Ady már beteg volt 1917 õszén, amikor igen mostoha körülmények között felköltöztek Csucsáról Budapestre, a már szépen berendezett lakásba. A megpróbáltatások még jobban kikezdték egészségét. Ám új otthona kezdetben jótékonyan hatott a kedélyére, betegségére. Jöttek-mentek náluk a vendégek, aminek Ady nagyon örült, mert megmentette minden otthon közös veszedelmétõl, az unalomtól. De lassanként a szíveslátás fokmérõjévé azt vált, hogy felkel-e a házigazda a látogatók tiszteletére vagy nem… Ráadásul ebben az idõben söpört végig a spanyolnátha az Elsõ Világháborúban meggyötört Európán, és az lakásban mindenki megbetegedett. Csinszka, a nagymama, a román szolgálólány és a költõ is belázasodtak, de Ady kivételével mindenki felépült. Szûnni nem akaró láza mellé a télen még egy bénulást okozó kisebb agyvérzést ("hûdést") is kapott. Amikor hûséges, jó barátja, Schöpflin Aladár (a Nyugat folyóirat szerkesztõ-kritikusa) 1918 õszén meglátogatta õt, így rajzolta meg a nagybeteg költõ képét: „Fázósan, köpenyébe burkoltan ült lakása hallszerû elõszobájában, az arca dúlt volt, finom vágású szája körül az a fájdalmas vonás, amit jól ismerünk, elmélyült, uralkodóvá vált egész fizignómiáján. Elõtte kis asztalkán kancsó bor. Sokáig nem szóltunk semmit. Aztán egyszerre megfogta a kezemet és halkan így szólt: – Úgy érzem magamat, mint Vörösmarty, amikor A vén cigányt írta…”
Novemberben, decemberben már járni, beszélni is alig tudott. Január közepén állapota válságosra fordult, és be kellett szállítani a városligeti szanatóriumba. Felesége nagybátyja kísérte el egy ócska konflisban, aki késõbb elmondta: „… amint segítséggel felöltözött, indulás elõtt hosszan végignézte szobája minden egyes bútordarabját, különösen az ágyát, ami hónapok óta matrac-sírja volt, és mikor már a kilincsre tette a kezét, megállt, és azt mondta: Semmit se fordítsatok meg.” Innentõl még két szenvedésekkel teli hét adatott neki, mikor is 1919. január 27-én reggel elhunyt. Az ágyánál ekkor csak egy nõvér állt, aki a költõ halálának másnapján a Pesti Napló újságírójának elmesélte, hogyan teltek Ady Endre utolsó órái: "Este megvacsorázott. Aztán elaludt csendesen. A láza ekkor pontosan 39,9 volt. Éjfél felé én is lefeküdtem, és reggel 8 óra után arra ébredtem, hogy a beteg lélegzete nem normális, és hirtelen elfehéredett az arca. Megijedtem, odaugrottam és kérdeztem: fáj, mi fáj? Hívjak orvost? Nem válaszolt, aludt. Rémületemben nem mertem otthagyni a szobában, elkezdtem tapsolni hangosan, mint ahogy a színházban szokás, hogy valaki észrevegyen a folyosóról. Úgy küldték fel Reiss doktorkisasszonyt. Kámfor és koffein injekciókat kapott, majd elkezdett hörögni, de még mindig nem ébredt fel. Pár pillanatig tartott az egész, negyed kilenckor álmában meghalt…"
Ady 1919. január 27-én bekövetkezett halála után a kormány „a nemzet halottjának” nyilvánította a költõt, és elhatározta, hogy temetésérõl az állam gondoskodik.
R. V. összeállítása
