Sokan, sokféleképpen ítélik meg õt, ezt talán Isten küldte, a folyton folyvást hozzá kiáltó, a nem-gondolkodók helyett is gondolkodó, érzõ lélekkel és szívvel látó zsenit. Az utókor persze mindig talál elõdeit meghurcoló szégyeneket. De nem a mi dolgunk, hogy vakarjuk a vart a föld alól azokról, akiknek a sebei talán még a föld alatt is fájnak.
Szigorú önjelölt számadók szólnak Adyról, róla, aki annyit adott és annyit szenvedett? Kíméletlen, vaskos történetek keringenek a lumpról, a vérbajosról, a mûveletlenrõl, feledve prófétaságát, feledve a „fokost”, ahogy nevezte önmagát, feledve szenvedését, a súlyt, amit testében, lelkében hordozott és ami olykor lehúzta szárnyalását. És feledve hol ostorozó, hol áradó szent elhivatottságát, feledve Isten iránti rajongását, gyónásait, hazához, magyarságához való hûségét, feledve azt, hogy õ a ma élõ nemzedékhez is beszélt.
Hagyjuk, hogy foganjon meg szívünkben is az õ kérése, sóvárgása, vágya: „Nyárban és hitben, legyen velem a régi Isten…”
R. V
Ady Endre: A legoktalanabb szerelem
Mikor most minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csodálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.
Békétlen bûnös, büszke, bánatos,
Jaj, mióta csak sorsát éli szegény,
Az öregebbik sors mindig rá-rátapos.
Mindig kicsi volt, hõs, bús, ám megmaradt,
Elválasztott és kiválasztott derék,
Igaz s mártír hazug századok alatt.
Poétát: – nem bölcs, nem friss eszû :- okos,
Ki ha fecsérel kicsijébõl sokat,
Kezében élet és áldás a fokos.
Csak magát ne bántaná vad szilajul
És csak ne volnának buta urai:
Megnõne, szépül, igazodna, javul.
Mit tagadjam? – siratom és szeretem.
Mit tagadjam? – talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.
