A Pro-ko Travell minden igényt kielégítõ Mercedes autóbuszával Budapestrõl indultunk a kora reggeli órákban. A terv az volt, hogy az elsõ napon minél távolabbi pontot érjünk el, ahonnan 5 nap alatt szépen, lépésrõl lépésre jövünk vissza kiinduló helyünkre.
A Magyar –Szlovén határ elhagyása után utunk Maribor, Ljubjana érintésével a Bohinji majd Bledi tóhoz vezetett. Az út nagy része a Szlovéniai Júlia Alpokon keresztül vezetett, csodálatos égbenyúló hegyormok, szelíd zöld legelõk, alpesi házak között.
Délután értünk a Bohinji tóhoz, majd onnan Bledbe igyekeztünk. Ezek a tavak még a jégkorszak idején alakultak ki. A hegyekrõl alázúduló hordalék, a moréna elzárta, az alacsonyabban fekvõ részeket A jégkorszak végén az igy kialakult mélységbe belecsúsztak a leolvadó jégtáblák, majd megolvadtak és igy alakultak ki a gleccsertavak. Ez a két tó is ennek a folyamatnak az eredménye. A bohinji tónál mintha megállt volna az idõ. Csak a természet és mi voltunk, sehol egy hangos tülkölõ autó, sehol zajos turista csoport. Aki ide kirándul, a látványtól csak némán áll vagy izgatottan fényképez. Az egész környék a Triglavski Nemzeti Park védett tulajdona. A Bledi tó már egészen más. Itt hatalmas, elegáns szállodák épültek, nagyon sok a vendég és nagy a forgalom. Szép üzletek, kirakatok mindenütt. A tó és az azt körülölelõ hegyek itt is felejthetetlen látványt nyújtanak.
Utunk másik kiemelkedõen érdekes állomása a posztojnai cseppkõbarlang volt. A Posztojnai cseppkõbarlang a Posztojna és Trieszt között elterülõ karsztvidék gyöngyszeme. Hatalmas tömeg várakozott a barlang bejárata elõtt. Végre mi is sorra kerültünk. Bejutottunk az elõcsarnokba, ahol egy nyitott kisvonatba ültünk be. A barlang 6 fokos hõmérsékletû levegõje, valamint a kisvonat lassúnak nem nevezhetõ száguldása igen csak lehûtött bennünket. Az elsõ 2 km-t ezzel a jármûvel tettük meg, ez az út még a régi barlangvájaton át vezetett. A barlangban csoportunk 5 km-t tett meg, alig másfél óra alatt. Ebbõl oda-vissza 2-2 km vasúton, míg a barlang legszebb részének egy kilométeres szakaszát gyalogosan tettük meg. A barlangban feliratok is találhatók, amelyek arról tanúskodnak, hogy a barlangot már a 13. században is ismerték. Az elsõ barlang vasutat 1872-ben építették. 1884-ben elektromos világításra cserélték a fáklyákat, gyertyákat, olajlámpásokat. A barlang mészkõ-talajban jött létre, amely kb. 70 millió éve keletkezett a tengerben. 3 millió évvel ezelõtt a felszíni folyók elkezdtek a mészkõ-talajba szivárogni és a föld alatt folytatták útjukat északra a Pannon-tenger felé, aminek mai maradványa a Fekete tenger. A Posztojnai barlang legnagyobb kiterjedésû, középsõ szintjét a Pikva folyó elõdje vájta ki másfél millió éve. A barlang legrégibbnek tartott cseppkövei kb. 500.000 évvel ez elõtt kezdtek kialakulni. 10 év alatt l mm-t növekednek a cseppkövek.
Estére már Olaszország tengerpartján voltunk Lido Jesolóban. Ott volt a szállás, és a finom vacsora. Mindenkinek jót tett a forró fürdõ majd este az olaszoknál elmaradhatatlan a fõtt tészta paradicsom mártással és sajttal hintve. Természetesen ez csak az elõétel volt, a következõ fogás nélkül éhesek maradtunk volna.
Éjszaka hatalmas vihar tört ki és oda lett a szép, felhõtlen jó idõnk. Szakadt az esõ egész éjjel és reggelre minden csupa szürkeség lett.. Hideg, és esõ. Reménytelennek tûnt az egész nap. Pedig indulni kellett. Átkeltünk a csatornán, szakadó esõben behajóztunk, majd egy óra múlva kikötöttünk Velencében, a Szent Márk téren. Emlékeimben Velencében mindig süt a nap… Most ólomszürke ég fogadott bennünket. De a cölöpökre épült város, mely 210 kis szigetet köt össze egymással, mit sem változott. A szigetek között kis és nagy csatornák alakultak ki, ezeken zajlik nap, mint nap a forgalom. A csatornákon vaporettók szállítják az utasokat, valamint a gondolák. Még a temetõt is vízi úton lehet megközelíteni.
Patinás, gyönyörû paloták sora mellett haladtunk a Dózse palota bejárata elé. Útközben láttuk a sok-sok gondolát, amelyek ott sorakoztak szomorúan esõtõl áztatott védõhuzatba bújtatva. A gondolákat mind feketére festik. Ki tudja miért.
A Dózse palota, amely a legszebb gótikus stílusban épült, akárhányszor is jársz ott, mindig nyújt új látnivalót. Hiszen olyan sok a mûalkotás, hogy azt egy alkalommal nem lehet sem megnézni, sem pedig emlékeinkbe zárni. És aki teheti ebbe a városba ha már volt ott egyszer, még egyszer biztosan ellátogat. Elmegy egyszer húsz évesen, mert akkor mondjuk éppen szerelmes. Majd negyven évesen újra elmegy megtalálni az elveszett fiatalságot, és a boldogságot. Hisszük hogy ott még vár ránk és bizonyára megtaláljuk.
No de hagyjuk a romantikát. Inkább nézzük meg a Dózse palota termeit. Most a tárlat kétszer annyit mutat, mint húsz évvel ez elõtt. Veronéze, Boticselli festményei, freskói mindenütt. Hogy mi mindent tudtak elõdeink! Gyönyörû a tanácsterem, mely 54 méter hosszú, 25 m. széles és 12 méter magas. Mennyezete csupa arany faragás, melyek csodálatos freskókat fognak közre. A Dózse palotában tartózkodtak a miniszterek, és itt voltak a különbözõ hivatalok. A várótermekben, ahol az ügyeiket intézõk várakoztak, minden falon hatalmas festmények sorakoznak, melyek tapétaként szolgáltak.
A várószobák és a fogadószobák között egy nyíláson át lehetett bedobni a rágalmazó, feljelentõ leveleket. De minden egyes rágalmat jól meg kellett gondolni azokban az idõkben, mert ha bebizonyosodott, hogy hamisak, a feljelentõ kapta azt a büntetést, amit õ másnak szánt.
Ki gondolná, hogy a gazdagon díszített termekbõl egy oldalajtón át máris könnyen át lehetett eljutni oda, ahová senki sem kívánkozott. Keskeny lépcsõsoron haladtunk egyre lejjebb, mígnem a Sóhajok Hídján át eljutottunk az épület börtönrészébe. A hídon két díszes szellõzõ rács van, azon át némi pillantást vethettünk az alattunk folydogáló csatornára. Minden rabot ezen az úton kísértek a cellájába. Valóban itt sóhajhatott egy nagyot utoljára, mielõtt végérvényesen becsukódott mögötte a szabadság ajtaja.
De meglepõ a börtöncellák tágassága és dacára a fûtetlenségnek, a vastag falak mégis némi meleg biztosítottak a raboskodók számára. Minden szökési kísérletet a nagyon vastag rácsok, jól megvasalt ajtók lehetetlenné tettek. Annak idején fontos volt a rabok jó karban tartása, mivel innen vitték õket tovább a gályákra, ahová kellett az erõ.
Aztán kijutottunk a szabad levegõre és lám, máris kisütött a nap. Igy a két órás szabad program után már derûs vizeken hajózhattunk vissza Lido Jesolóba.
Lassan véget ért a nap, és az öt napos kirándulásunk végéhez közeledtünk.. Hosszú utazás következett, az idõ felhõtlen volt és gyönyörû. Az autóbusz hangszórójából halkan szólt Johann Strauss muzsikája. Ajánlom mindazoknak ezt a szép utazást, akik esetleg még nem jártak errefelé, hiszen az emlékek mindvégig megmaradnak melyeket jó lesz elõvenni zimankós téli délutánokon.
Major Edit
